Ébredés - zuhanás

Hiába vártam ennyi ideig, fölöslegesen reménykedtem abban, hogy újra magamra találok és kikászálódok ebből a nyomott hangulatból, nem így lett. Az életem nem akar egyenesbe jönni. Annyira igyekszem, próbálkozom, de nincs eredménye. A szívem darabokban, a lelkem pedig egy sötét univerzumban bolyong, amiből nem talál kiutat. Mint egy nagy fekete lyuk, bármerre is mész, vaksötét fogad. És ez megrémiszt. Nem kapok levegőt. A fekete lyuk egyre csak szűkül, én pedig megfulladok.
Azt hittem, azzal, hogy átértékelem az életem, segítek magamon. De nem így történt. Voltak pillanatok, amikről azt hittem, rendbe hozhatják az életem. De tévedtem. Csak hullámvölgyek voltak. Egyszer fenn, egyszer lenn. Az utóbbi időben pedig már többször voltam lent, mint fent. A mélység elnyelt. Nem volt mibe kapaszkodnom. Minden reményem elszállt. Most lebegek a semmibe, élettelenül. És várom, hogy valami csoda folytán feljutok a felszínre.

Mindenki így gondolja, ha valami nagyon rossz történik vele, többször egymás után. Nem bír tőle talpra állni. Van az a mondás: "A remény hal meg utoljára", ez valahol igaz is. Nem szabad feladni. Mert ha feladod, nem érsz semmit! Egy hitvány féregnek fognak tartani, aki nem tud küzdeni. Gondolom, nem akarod így leélni az életed. Tehát jobban teszed, ha felkaparod magad arról a rohadt földről és talpra állsz! Elkezded élni az életed! Nem úgy, ahogy eddig, másképp! Új esélyekkel, reményekkel, vágyakkal, de legfőképpen erővel! Megmutatod a világnak, hogy igenis, érsz valamit, hogy különleges vagy! Túlélő vagy! Mert az az ember, aki erre képes, azt nem tudják soha eltaposni! MERT TÚLÉLŐ!!!!

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nobody can save me

Tudom, hogy már rég írtam, és hogy borzalmasan elhanyagoltam a blogot. Nem mentegetőzni akarok, de tapasztalatból tudom, hogy az emberek nem szeretnek csak egyfajta témáról olvasni, ráadásul heteken keresztül, mindig valami újra vágynak, izgalmasra, ami miatt megéri felnézni az adott oldalra, és kíváncsian olvasni az új bejegyzéseket. Ezzel ti is így vagytok. Épp ezért nem hoztam új írásokat, mert nem tudnék másról véleményezni, csak a mélységről és a depresszióról. Ezt a témát pedig úgy hiszem, már elégszer kiveséztem. Az ember szereti magát sajnáltatni, még ha nincs is olyan nagy gondja, csak azért felnagyítja, hogy mások vigasztalják. Hiába van számtalan lélekerősítő duma arról, hogy légy erős, kelj fel a padlóról, tereld el a gondolataidat, a problémák maguktól megoldódnak, stb… sorolhatnám. De az igazság az, hogy ezek lószart sem érnek. Nem leszel tőle optimistább, nem változik az életed szivárvánnyá, csak közhelyek, üres szavak, maximum marketing fogásnak jó. De te nem jössz
További információk

Ötödik nap - Idők, amikor véget akartam vetni az életemnek

Öngyilkosság. Mi visz rá egy embert erre a tettre? Mennyire kell elkeseredettnek lennie ahhoz, hogy csak úgy eldobja az életét? Milyen lelki erő és elszántság kell hozzá? Nem utolsó sorban pedig, gondol arra, mi lesz, ha esetleg nem sikerül? Nagyon sok kérdés, kétkedés van mögötte a mai napig. Senki sem tudja miért és hogyan. A fejlett, 21. században az emberek nem értik az öngyilkosság fogalmát, mégis egyre több az ilyen haláleset. Hogyan lehet ez? Most nem akarok a tudományokból kiindulni, és nem filozofikus értelembe szeretném ezt a témát boncolgatni, mégis érdekel, hogy mi buzdít egy embert arra, hogy végezzen az életével, vagy, hogy egyáltalán megpróbálja. Utána nézhetnék számos statisztikáknak, ezzel kapcsolatos cikkeknek, végezhetnék felmérést, de fölösleges lenne. Egy olyan valamit, ami egy lelki betegségből ered, nem lehet megfejteni. Az emberi akaratot nem lehet befolyásolni. Döntésünkbe senki sem szólhat bele, ugyanúgy, ahogy az életünkbe se. Lehet segíteni, ápolni, gyógy
További információk

Mélység

Legutóbb azt írtam, hogy megyek és keresek megoldást a problémámra, arra, hogyan kerülhetnék ki ebből az átkozott szakadékból, amelybe ismét belelökött az élet. Már másfél hónapja keresem a semmit, mert nemhogy megoldást, még kapaszkodót sem találtam. Ezért egyre lejjebb és lejjebb süllyedek, magammal húzva a létező összes bajt, és még mindig nem értem az aljára. Mindig is tudtam, hogy az ember nagyon mélyre tud csúszni, és nem tagadom, én is voltam már a feneketlen semmiben, de azt hiszem, még sosem féltem ennyire, mint most. Próbálok kiutat találni, valami rést, ahol kimászhatok a felszínre, de nem megy. Az erőm fogyóban, és lassan már az eszem is elhagy, elmenekül tőlem, ezért egyre kétségbeesettebb vagyok, ami cseppet sem segít a nyomoromon. Az életben a legkönnyebb sajnáltatni magunkat. Belefeledkezni a saját szenvedésünkbe, miközben figyelmen kívül hagyjuk a körülöttünk lévőket. Egy percig sem gondolkodunk el azon, másnak mennyivel rosszabb, mint nekünk, hogy nagyobb, sőt s
További információk