Nobody can save me

Tudom, hogy már rég írtam, és hogy borzalmasan elhanyagoltam a blogot. Nem mentegetőzni akarok, de tapasztalatból tudom, hogy az emberek nem szeretnek csak egyfajta témáról olvasni, ráadásul heteken keresztül, mindig valami újra vágynak, izgalmasra, ami miatt megéri felnézni az adott oldalra, és kíváncsian olvasni az új bejegyzéseket. Ezzel ti is így vagytok. Épp ezért nem hoztam új írásokat, mert nem tudnék másról véleményezni, csak a mélységről és a depresszióról. Ezt a témát pedig úgy hiszem, már elégszer kiveséztem.

Az ember szereti magát sajnáltatni, még ha nincs is olyan nagy gondja, csak azért felnagyítja, hogy mások vigasztalják. Hiába van számtalan lélekerősítő duma arról, hogy légy erős, kelj fel a padlóról, tereld el a gondolataidat, a problémák maguktól megoldódnak, stb… sorolhatnám. De az igazság az, hogy ezek lószart sem érnek. Nem leszel tőle optimistább, nem változik az életed szivárvánnyá, csak közhelyek, üres szavak, maximum marketing fogásnak jó. De te nem jössz ki a mélységből, nem leszel felhőtlenül boldog. Ahhoz, hogy meggyógyulj, a megoldást saját magadnak kell megtalálnod. Nem erő, hanem idő kell hozzá. Nem tudsz felállni a földről, ha Te nem AKARSZ. És azzal, hogy másra gondolsz, még ugyanúgy depressziós vagy. Elmélkedhetsz egyszarvúról, vagy cuki kiskecskéről, ha belülről majd felemészt a fájdalom és a kilátástalanság. Ez nem fog egy édi-bédi képzelgéstől megszűnni. Süllyedj a feketeségbe ameddig csak lehet, ne gondolj semmire, ne érezz semmit, csak ülj csendbe és meglátod egyszer eltűnik a sötétség. Ha nem görcsölsz azon, hogyan juss túl a depresszión, hanem hagyod, hogy sodorjon az élet arra, amerre ő szeretné, akkor sokkal hamarabb túljutsz rajta és fellélegezhetsz. Nem azt mondom, hogy könnyű, és hogy esetleg útközben nem ér még több fájdalom és szenvedés, és hogy nem ütközöl falakba, de legalább nem fogsz kétségbeesetten küzdeni ellenük és siránkozni, hogy miért ver így a sors, hanem csak érzelemmentesen mész tovább, mert tudod, hogy egyszer úgyis vége lesz. Mindig van lezárás. Mindegyik útnak van vége, hogy aztán egy másik, talán jobb út következzen.


Én még nem értem az út végére. De türelmesen várok, mert hát… igazából nem tehetek mást. 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ötödik nap - Idők, amikor véget akartam vetni az életemnek

Öngyilkosság. Mi visz rá egy embert erre a tettre? Mennyire kell elkeseredettnek lennie ahhoz, hogy csak úgy eldobja az életét? Milyen lelki erő és elszántság kell hozzá? Nem utolsó sorban pedig, gondol arra, mi lesz, ha esetleg nem sikerül? Nagyon sok kérdés, kétkedés van mögötte a mai napig. Senki sem tudja miért és hogyan. A fejlett, 21. században az emberek nem értik az öngyilkosság fogalmát, mégis egyre több az ilyen haláleset. Hogyan lehet ez? Most nem akarok a tudományokból kiindulni, és nem filozofikus értelembe szeretném ezt a témát boncolgatni, mégis érdekel, hogy mi buzdít egy embert arra, hogy végezzen az életével, vagy, hogy egyáltalán megpróbálja. Utána nézhetnék számos statisztikáknak, ezzel kapcsolatos cikkeknek, végezhetnék felmérést, de fölösleges lenne. Egy olyan valamit, ami egy lelki betegségből ered, nem lehet megfejteni. Az emberi akaratot nem lehet befolyásolni. Döntésünkbe senki sem szólhat bele, ugyanúgy, ahogy az életünkbe se. Lehet segíteni, ápolni, gyógy
További információk

Mélység

Legutóbb azt írtam, hogy megyek és keresek megoldást a problémámra, arra, hogyan kerülhetnék ki ebből az átkozott szakadékból, amelybe ismét belelökött az élet. Már másfél hónapja keresem a semmit, mert nemhogy megoldást, még kapaszkodót sem találtam. Ezért egyre lejjebb és lejjebb süllyedek, magammal húzva a létező összes bajt, és még mindig nem értem az aljára. Mindig is tudtam, hogy az ember nagyon mélyre tud csúszni, és nem tagadom, én is voltam már a feneketlen semmiben, de azt hiszem, még sosem féltem ennyire, mint most. Próbálok kiutat találni, valami rést, ahol kimászhatok a felszínre, de nem megy. Az erőm fogyóban, és lassan már az eszem is elhagy, elmenekül tőlem, ezért egyre kétségbeesettebb vagyok, ami cseppet sem segít a nyomoromon. Az életben a legkönnyebb sajnáltatni magunkat. Belefeledkezni a saját szenvedésünkbe, miközben figyelmen kívül hagyjuk a körülöttünk lévőket. Egy percig sem gondolkodunk el azon, másnak mennyivel rosszabb, mint nekünk, hogy nagyobb, sőt s
További információk