Ötödik nap - Idők, amikor véget akartam vetni az életemnek

Öngyilkosság. Mi visz rá egy embert erre a tettre? Mennyire kell elkeseredettnek lennie ahhoz, hogy csak úgy eldobja az életét? Milyen lelki erő és elszántság kell hozzá? Nem utolsó sorban pedig, gondol arra, mi lesz, ha esetleg nem sikerül?

Nagyon sok kérdés, kétkedés van mögötte a mai napig. Senki sem tudja miért és hogyan. A fejlett, 21. században az emberek nem értik az öngyilkosság fogalmát, mégis egyre több az ilyen haláleset. Hogyan lehet ez? Most nem akarok a tudományokból kiindulni, és nem filozofikus értelembe szeretném ezt a témát boncolgatni, mégis érdekel, hogy mi buzdít egy embert arra, hogy végezzen az életével, vagy, hogy egyáltalán megpróbálja. Utána nézhetnék számos statisztikáknak, ezzel kapcsolatos cikkeknek, végezhetnék felmérést, de fölösleges lenne. Egy olyan valamit, ami egy lelki betegségből ered, nem lehet megfejteni. Az emberi akaratot nem lehet befolyásolni. Döntésünkbe senki sem szólhat bele, ugyanúgy, ahogy az életünkbe se. Lehet segíteni, ápolni, gyógyítani, de senki sem szabhatja meg, hogyan cselekedjünk. Saját tapasztalatból tudom, hogy az embernek térre van szüksége, arra, hogy végig gondolja az életét, döntéseket hozzon, és utána vállalja a következményeket. Én is vállalom, nap mint nap. Ám néha nagyon nehéz.

Sok olyan pillanat volt az életembe, amit később nagyon megbántam, de tanultam belőle és ma már tudom, hogy nem tenném meg még egyszer. Kemény életem volt/van és sok akadállyal kellett szembe néznem, amíg idáig eljutottam. Régebben már írtam arról, hogy milyen a családi hátterem, és hogy hamar fel kellett nőnöm, nem volt gyerekkorom. Sokszor összetörtem, padlóra estem és nem tudtam felállni. Voltam nagyon mélyen, ahonnan nehezen tudtam feljönni. Több ilyen alkalommal is inkább a halálba menekültem volna, mint vissza az életbe. Nem titkolom, többször akartam öngyilkos lenni és gyáva módon megfutamodni, mintsem küzdeni erőnek erejével. Fiatal voltam és buta, lelkileg összetört és akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Ma már tudom, hülyeség volt és szívből örülök, hogy nem tettem meg. Még most sem könnyű visszagondolni azokra az időkre, és nem is nagyon akarok, csupán csak szerettem volna, ha tudjátok, nem mindig az az ideális, amit akkor, abban a pillanatban gondolunk. A legtöbb öngyilkosságot a hirtelen döntések vezérlik, az adott kedélyállapot, ami gyorsan jön és gyorsan megy. És amikor elillan, már túl késő.

Szomorú dolgok ezek, amiket nem nagyon tudunk befolyásolni. Egyetlen dolgot tehetünk csak, nem hagyhatjuk, hogy kicsússzon a kezünkből az irányítás. Gondolnunk kell másokra is, a barátainkra, szeretteinkre, és arra, hogy sok jó dolog vár még az életben.