Zűrös tini blogja

Voltam már lent, nagyon mélyen, a depresszió legmélyebb fokán. Feküdtem már a padlón, többször is, vérző sebekkel és hatalmas fájdalmakkal. Kaptam már pofonokat, nagy csattanósakat, amiktől sokáig nem tudtam talpra állni. Több hónapig éltem a legmélyebb szakadékban, amelyet már az otthonomnak neveztem. és ahonnan hosszú szenvedések árán tudtam csak feljönni. DE OLYAT, MINT MA, MÉG SOSEM ÉREZTEM!!! Azt hittem, már minden rosszat és szívszorítót megtapasztaltam, de tévedtem. Csúszott már ki alólam a talaj és estem hatalmasat, akadt már el a lélegzetem, sőt, volt már, hogy azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és lezuhannék. De még egyszer sem voltam ennyire rosszul, mint ma. Egy zsúfolt tér közepén, a vér kifut a lábamból, nézek a semmibe, azt se tudom hol vagyok, sőt, még azt sem, ki vagyok, a karom libabőrös, és lélegezni is elfelejtek. Nem éreztem és észleltem semmit. Mint egy gép, amit beprogramoztak, úgy raktam egymás elé a lábaimat, de nem voltam tudatában a tetteimnek. Mi

Az előző bejegyzésben írtam, hogy készülök egy fesztiválra, ahol a kedvenc bandám lép fel, és azon sírtam, mi lesz ott velem egyedül. Persze, akkor még nem tudhattam, hogy alig egy hónappal később hálát fogok adni a drága jó Istennek, amiért eljuthattam, noha barátok nélkül is, arra a koncertre, mert az volt életem első, és sajnos az utolsó Linkin Park koncertje! Gondolkodtam, írjak-e erről bejegyzést, és hogy tudnék-e mit, de mivel oly rég írtam már a blogra, így hát rászántam magam. Akik olvassák a bejegyzéseimet, tudják, hogy legtöbbször olyan témákat hozok, melyek a fájdalomról, csalódásról szólnak, és amiket olyankor írok, amikor nem tudom feldolgozni az érzéseimet. Ezért kell kiadnom magamból, útjára engednem, hátha segít, hogy elfeledjem a problémámat. Általában be szokott válni, megkönnyebbülök utána, ám most úgy érzem, ez nem fog bekövetkezni. A Linkin Park volt az életem, Chesterrel együtt, és azzal, hogy ő elment, az életem is megrepedt.  Egy olyan űr keletkezett, ami mindi