Zűrös tini blogja

ÁLDOTT, BÉKÉS, SZERETETBEN GAZDAG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDEN KEDVES BLOGOLVASÓMNAK!!! ÉS KÖSZÖNÖM A TÖBB MINT 4000 MEGTEKINTÉST! :) :)

Amint beléptem a terembe elkapott az az ismerős, semmivel össze nem téveszthető érzés, hazatértem. Itthon vagyok. A hatalmas tánctéren most is tömegnyomor volt, mint minden este, a pultnál egymást lökdöső emberek sorakoztak, hogy minél előbb megkaphassák az ingyen sört, az elszórtan lerakott asztaloknál pedig hangosan röhögő fiatalok ültek.   Csak a szokásos. Mosolyogva vágtam át a tömegen és egyenesen a pulthoz sétáltam. A barátaim, akikkel voltam, más pultosoknál próbálkoztak, hátha őket hamarabb észreveszik, mint engem, és végre mi is megkaphatjuk a 3 korsó sörünket. Már a sorban állás közben rám tapadt 1-2 pasi, és még el sem kezdődött az estém. 12 pohár sörrel ültünk le az egyik szabad asztalhoz, és vidáman állapítottuk meg, hogy ez így egyszerre sok lesz. Nem baj, azért mindenki elkezdte iszogatni a saját piáját, miközben ordítva kommunikáltunk egymással. Rohadt nagy zaj volt. Két órával később, enyhén piásan elindultunk táncolni. Ezzel kezdődött az egész őrület. Az embere

Meglátni és megszeretni. Vagy valami ilyesmi. Ha jól emlékszem, van ilyen mondás. De minek? Tény és való, hogy én nem hiszek a „szerelem első látásban” dologban, persze, lehet hogy ti nem így gondoljátok. Az a ti dolgotok. Viszont! Vannak olyan helyzetek/esetek, amikor ezt másképp gondolom. Mint például ma! Eddig szentül hittem, hogy ha eljön az a pillanat, amikor újra szerelmes leszek valakibe, az x randi után történik csak meg, rohadtul jól fog kinézni a pasi és már mindent tudok róla. Hát aha, majdnem! Miért kell ahhoz randizni, hogy valakibe állatul beleess? Nincs ilyen törvény. Az meg végképp nem szabály, hogy jól kell kinéznie. Hisz nem a külső a fontos. Ugye? Vagy az is mérvadó jegy? Hogy milyen színű a szeme, hogyan öltözködik, milyen a modora, a stílusa? Lehet, hogy számít. És eddig azt is hittem, hogy számít. De van olyan pillanat, amikor a valóság felülmúlja a képzeletet. Vagyis nem úgy történik, ahogy te azt hiszed! Még most is azt kérdezem magamtól, hogy mi van??? Hog

Borzalmas! Ezzel az egy szóval tudnám jellemezni! És most nem viccelek! Aki már megtapasztalta, tudja miről beszélek, tehát azoknak nem mondok ezzel újat. Viszont, akik még elképzelni sem tudják, milyen a kolis élet, azoknak most leírom. Részletesen! A jól bevált szöveg, miszerint: "Ha elmész fősulira és kollégiumban laksz, megtapasztalod, milyen az önálló élet, új barátságokat kötsz és bulizol minden este" cseppet sem tükrözi a valóságot. Persze, tisztelet a kivételnek! Maximum azt tapasztalod meg, hogyan pakolj be 100 dolgot 20x20 cm-es helyre, hogy zuhanyozz nyitott zuhanyzóban kismillió másik emberrel együtt és hogy egyél hideg kaját, mert épp nincs mikró. Hirtelen ennyi negatívum jutott most eszembe, de számtalan nehézséget feltudnék még sorolni. Mindegy, a lényeg, hogy a kolis élet szar! Viszont, sok rossz között van valami, igen icipici jó dolog is, mégpedig az emberek. A szobatársak, a szomszéd szobában lévők, a folyosói beszélgetések, amikor együtt szidjátok ezt a po

Miért ilyen nehéz meghozni egy döntést? Talán mert tudjuk, bármit is választunk, az felelősséggel jár? Hogy nem vonhatjuk vissza, mert súlya van? Vagy talán csak nem tudunk jó döntést hozni? Egyáltalán, tudjuk, mi az hogy „jó”? Megannyi kérdés, válasz meg sehol! Ilyen lenne ez a nagybetűs élet? Folyamatosan ott lóg egy mázsás súly a vállunkon, amit cipelünk mindenhová és nem értjük, hogy miért. Nem dobhatjuk le csak úgy, akárhová, amikor épp kedvünk tartja. Mert az következményekkel járna. Mégpedig súlyos következményekkel. De mi van, ha én nem akarom tovább cipelni ezt a súlyt? Ha inkább segítséget kérek, de az is rossz ötlet! Mert mindenkinek van saját problémája és leráz amolyan „oldd meg magad” stílusban. Hát szép, mondhatom! Egyáltalán nem tudom, mi lesz a jövőmmel, hogy hova dobom le azt a súlyt, és milyen döntést hozok. Annyira rémisztő! Ennyire nehéz eldönteni, hova menjek továbbtanulni???? Miért van két lehetőségem? Lenne csak egy, akkor legalább nem kellene szenvednem a

Milyen érzés az, amikor két szülő úgy dönt, hogy külön folytatják az életüket? Amikor már annyira nagy a konfliktus közöttük, hogy nem tudják megoldani. Amikor már nem tudják kezelni a problémákat, és azok csak halmozódnak, feljebb, míg végül már betemeti őket. Ekkor robban a bomba, és elválnak. Tényleg ez a megfelelő döntés? Már nem lehet helyrehozni a dolgokat? Sok egyéb kérdést is fel lehetne tenni egy ilyen helyzetben, mégse kapnánk pozitív választ. „Ami nem megy, nem kell erőltetni” – szól a mondás. A szülők azzal érvelnek, hogy ez lesz a legjobb a gyereknek is, holott meg sem kérdezik a véleményét. Honnan tudhatnák akkor, hogy mi a legjobb? Ezért mert ők úgy gondolják? És mi van a szabad akarattal? Persze ott van a másik oldal, amikor már a gyerek is úgy látja jónak, ha tényleg elválnak a szülei. Nem kellemes hallgatni az állandó veszekedéseket, hisztiket, az egymásra mutogatásokat, hogy melyik a hibás, stb. Aztán jön a gyerek szadizása, hogy melyik „oldalra” álljon, és kine

Támadt egy új ötletem! Úgy gondoltam, hogy tekintettel arra, hogy ez egy lelkizős blog, írhatnák valami más témáról is, nemcsak mindig az élet nagy dolgairól, meg a problémákról. Kell egy kis szórakozás is, pihizés, amikor élvezettel olvassátok a bejegyzésem, nem pedig segítségkérően. Nem tudom, hogy milyen hobbit űztök a nyári szünetben, de gondolom van köztetek olyan, aki olvas. Szerintem nem kell most itt áradoznom eme tevékenység pozitívumáról, mindenki tudja, miért jó az, ha olvasunk. Nem az előnyökről akarok beszámolót tartani, inkább elmélyülök egy-egy könyv dicsérésében. Mivel én is sokat olvasok, és vannak kedvenceim, nem is kevés, ezért szeretnék írni nektek az én szokásaimról, meg a best of könyveimről. Azzal kezdeném, hogy örök kedvenc írónőm Leiner Laura, minden könyvét imádom és egymás után többször is elolvasom. Szerintem ezzel nem mondtam most újat, nyilván minden tini így van ezzel. Az SZJG egy hatalmas könyv, mindenki a magáénak érzi és van benne tanulság is. Én