Mélység

Legutóbb azt írtam, hogy megyek és keresek megoldást a problémámra, arra, hogyan kerülhetnék ki ebből az átkozott szakadékból, amelybe ismét belelökött az élet. Már másfél hónapja keresem a semmit, mert nemhogy megoldást, még kapaszkodót sem találtam. Ezért egyre lejjebb és lejjebb süllyedek, magammal húzva a létező összes bajt, és még mindig nem értem az aljára. Mindig is tudtam, hogy az ember nagyon mélyre tud csúszni, és nem tagadom, én is voltam már a feneketlen semmiben, de azt hiszem, még sosem féltem ennyire, mint most. Próbálok kiutat találni, valami rést, ahol kimászhatok a felszínre, de nem megy. Az erőm fogyóban, és lassan már az eszem is elhagy, elmenekül tőlem, ezért egyre kétségbeesettebb vagyok, ami cseppet sem segít a nyomoromon.


Az életben a legkönnyebb sajnáltatni magunkat. Belefeledkezni a saját szenvedésünkbe, miközben figyelmen kívül hagyjuk a körülöttünk lévőket. Egy percig sem gondolkodunk el azon, másnak mennyivel rosszabb, mint nekünk, hogy nagyobb, sőt súlyosabb problémája van, mint nekünk. Ők mégsem panaszkodnak, siránkoznak, folytatják tovább az életüket és megpróbálnak megoldást keresni a problémára. Nekünk is ezt kellene tenni, felállni, leporolni magunkat és továbbmenni. Erőt gyűjteni és szembenézni a valósággal. Nem pedig a sarokba ülve várni a csodára. De túl kényelmesek vagyunk, élvezzük, ha mindenki sajnál, vigasztal, és megoldják helyettünk a dolgokat. Ez szánalmas. Annyi lehetőség van az életben, nem szabad feladni az első kudarcnál! 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nobody can save me

Mert olvasni jó!

A jó öreg fekete