Bejegyzések

Szavak nélkül

Vajon leszek én valaha is jobban? Honnan tudhatnám, hogy a depresszióm egyszer elmúlik? Hogy amit most érzek, az egyszer elhagy, tovaszáll, mint a fekete felhők egy kiadós vihar után. Hisz mindig kisüt a nap, nem? Mindig van remény. És minden rosszban van valami jó. Én még nem találtam meg azt a bizonyos jót. Igazából semmi biztatót, vagy napsugarat, nem jött egy erős szél sem, ami elfújta volna a csúnya felhőket, hogy aztán kitisztuljon az ég, és végre felszabadult legyek. Évek hosszú sora óta cipelem a súlyokat magammal, az élet adta, nehéz terheket, a sok fájdalmat, szenvedést és nem utolsó sorban sebet. A súlyoktól meggörnyedve sétálok a hepehupás utamon, miközben a tátongó sebeim ordítva tiltakoznak egy újabb lépés ellen. Már ők sem bírják ezt a vánszorgás. És bevallom, én sem. Elfáradtam, most úgy igazán. Szeretnék pihenni, lepakolni a cuccaimat, csak egy kis szünetet tartani. De nem lehet. Tovább kell mennem, mert minél később érek az út végére, annál gyengébb leszek. Nem lesz
Megjegyzés küldése
További információk

A jó öreg fekete

A kávénak, ami eddig mindig feltöltött, és alig vártam reggelente, hogy belekortyoljak a meleg feketébe, már az ízét sem érzem. Nem édes a sok cukor miatt, nem keserű, nem hideg s nem forró, már semmi örömöt se lelek benne. Pedig a második biztos pont a kávé volt az életemben. Szinte már függővé tett, és néha csak azért keltem fel reggel az ágyból, hogy megigyak egy csészével. Tudtam, hogy utána sokkal jobban fogom magam érezni. Ha csak rövid időre is, de elmúlik a depresszióm. Mert Chester hangja után nekem már csak ez maradt. A mérhetetlen letargia és a kávé. Még „szerencse”, hogy legalább a búskomorság megmaradt. Legalább van valamim – mondhatnám. De őszintén, ki akar így élni? Szomorúságban, kedvetlenségben. Kinek kell így az ember lánya? Senkinek. Mindenki a vidám, boldog egyéneket szereti, nyilván, hisz ez az élet rendje. Senki sem akarja búbánatban rostokolva tengetni napjait. Mikor lesz ennek vége? Tudom, csak tőlem függ. De az utóbbi időben annyi mindent tettem azért, hogy me
Megjegyzés küldése
További információk

Nobody can save me

Tudom, hogy már rég írtam, és hogy borzalmasan elhanyagoltam a blogot. Nem mentegetőzni akarok, de tapasztalatból tudom, hogy az emberek nem szeretnek csak egyfajta témáról olvasni, ráadásul heteken keresztül, mindig valami újra vágynak, izgalmasra, ami miatt megéri felnézni az adott oldalra, és kíváncsian olvasni az új bejegyzéseket. Ezzel ti is így vagytok. Épp ezért nem hoztam új írásokat, mert nem tudnék másról véleményezni, csak a mélységről és a depresszióról. Ezt a témát pedig úgy hiszem, már elégszer kiveséztem. Az ember szereti magát sajnáltatni, még ha nincs is olyan nagy gondja, csak azért felnagyítja, hogy mások vigasztalják. Hiába van számtalan lélekerősítő duma arról, hogy légy erős, kelj fel a padlóról, tereld el a gondolataidat, a problémák maguktól megoldódnak, stb… sorolhatnám. De az igazság az, hogy ezek lószart sem érnek. Nem leszel tőle optimistább, nem változik az életed szivárvánnyá, csak közhelyek, üres szavak, maximum marketing fogásnak jó. De te nem jössz
Megjegyzés küldése
További információk

Battle Symphony

Voltam már lent, nagyon mélyen, a depresszió legmélyebb fokán. Feküdtem már a padlón, többször is, vérző sebekkel és hatalmas fájdalmakkal. Kaptam már pofonokat, nagy csattanósakat, amiktől sokáig nem tudtam talpra állni. Több hónapig éltem a legmélyebb szakadékban, amelyet már az otthonomnak neveztem. és ahonnan hosszú szenvedések árán tudtam csak feljönni. DE OLYAT, MINT MA, MÉG SOSEM ÉREZTEM!!! Azt hittem, már minden rosszat és szívszorítót megtapasztaltam, de tévedtem. Csúszott már ki alólam a talaj és estem hatalmasat, akadt már el a lélegzetem, sőt, volt már, hogy azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és lezuhannék. De még egyszer sem voltam ennyire rosszul, mint ma. Egy zsúfolt tér közepén, a vér kifut a lábamból, nézek a semmibe, azt se tudom hol vagyok, sőt, még azt sem, ki vagyok, a karom libabőrös, és lélegezni is elfelejtek. Nem éreztem és észleltem semmit. Mint egy gép, amit beprogramoztak, úgy raktam egymás elé a lábaimat, de nem voltam tudatában a tetteimnek. Mi
Megjegyzés küldése
További információk

Good Goodbye

Az előző bejegyzésben írtam, hogy készülök egy fesztiválra, ahol a kedvenc bandám lép fel, és azon sírtam, mi lesz ott velem egyedül. Persze, akkor még nem tudhattam, hogy alig egy hónappal később hálát fogok adni a drága jó Istennek, amiért eljuthattam, noha barátok nélkül is, arra a koncertre, mert az volt életem első, és sajnos az utolsó Linkin Park koncertje! Gondolkodtam, írjak-e erről bejegyzést, és hogy tudnék-e mit, de mivel oly rég írtam már a blogra, így hát rászántam magam. Akik olvassák a bejegyzéseimet, tudják, hogy legtöbbször olyan témákat hozok, melyek a fájdalomról, csalódásról szólnak, és amiket olyankor írok, amikor nem tudom feldolgozni az érzéseimet. Ezért kell kiadnom magamból, útjára engednem, hátha segít, hogy elfeledjem a problémámat. Általában be szokott válni, megkönnyebbülök utána, ám most úgy érzem, ez nem fog bekövetkezni. A Linkin Park volt az életem, Chesterrel együtt, és azzal, hogy ő elment, az életem is megrepedt.  Egy olyan űr keletkezett, ami mindi
Megjegyzés küldése
További információk

Mit tegyek???

Mostanában valahogy semmi se sikerül. Mintha valaki elátkozott volna. Vagy ez csak a karma? Tudod, ha jót cselekszel, jó történik veled, ha rosszat, akkor rossz. Most üt vissza az összes olyan dolog, amikor rosszat tettem? De miért egyszerre? Nem lehetne részletekbe? Vagy szó sincs ilyesmiről, egyszerűen csak szerencsétlen vagyok. Azt már megszoktam, hogy amit eltervezek, sose jön össze, szóval teljesen beletörődtem, hogy egyedül megyek az egyik legjobb fesztiválra, mert miértne?? Mi az nekem, simán kibírom, elvégre erős, független nő vagyok, vagy mi. Nagy önbizalommal, és őrült elszántsággal, meg persze boldogsággal, hogy végre élőbe hallhatom az egyik kedvenc bandám. Szóval nem is értem miért picsogok én emiatt, hisz valóra válik az álmom. Na de azért őszintén! Ti örülnétek, ha a legjobb barátotok lemondaná a közös programot, annak ellenére, hogy már a kezdetektől megbeszéltétek, mindenképp együtt mentek? Szerintem nem röpdösnétek a boldogságtól. Na ugye! Viszont megoldottam a dolgo
Megjegyzés küldése
További információk

Mélység

Legutóbb azt írtam, hogy megyek és keresek megoldást a problémámra, arra, hogyan kerülhetnék ki ebből az átkozott szakadékból, amelybe ismét belelökött az élet. Már másfél hónapja keresem a semmit, mert nemhogy megoldást, még kapaszkodót sem találtam. Ezért egyre lejjebb és lejjebb süllyedek, magammal húzva a létező összes bajt, és még mindig nem értem az aljára. Mindig is tudtam, hogy az ember nagyon mélyre tud csúszni, és nem tagadom, én is voltam már a feneketlen semmiben, de azt hiszem, még sosem féltem ennyire, mint most. Próbálok kiutat találni, valami rést, ahol kimászhatok a felszínre, de nem megy. Az erőm fogyóban, és lassan már az eszem is elhagy, elmenekül tőlem, ezért egyre kétségbeesettebb vagyok, ami cseppet sem segít a nyomoromon. Az életben a legkönnyebb sajnáltatni magunkat. Belefeledkezni a saját szenvedésünkbe, miközben figyelmen kívül hagyjuk a körülöttünk lévőket. Egy percig sem gondolkodunk el azon, másnak mennyivel rosszabb, mint nekünk, hogy nagyobb, sőt s
1 megjegyzés
További információk