Zűrös tini blogja

A "legjobb" téma a világon, de komolyan! Jó, talán kicsit szarkasztikus voltam. De mint a legtöbb fiatal, én is ódzkodom ettől a témától. Mentségemre legyen mondva, nem neveltek valami nagy vallási szellemben. Alapvetően katolikus vagyok és református egyetemre járok (WTF? mai napig nem tudom mi ez az iskola) már második éve, és hiába van egyházismeretem, amiből ráadásul már harmadszor megyek vizsgázni (borzalom), mégsem lettem se nem vallásos, se nem nyűgözött le ez a téma. Szóval röviden: amúgy buddhista vagyok. Azokat az eszméket vallom, és szentül hiszek a reinkarnációban. Semmi pokol és menny, és hogy a halál után vajon hova kerülünk, csak egyszerűen újjáéledünk, teljesen másik testben, személyiségben. Lehet, hogy ezt olvasva furcsálljátok a helyzetet, és néha én sem értem, miért vagyok ilyen, de régebben nagyon megtetszett a buddhizmus, és azóta ebben hiszek. Kész, ennyi. Van egy saját Buddha szentélyem, ami nem vicc, de sokan jót röhögnek rajta. Pedig nem imádkozom elő

Drog és alkohol? Ma már minden erről szól, sajnos. A két legrosszabb szenvedély, amiről nehéz leszokni, és csak nagyon kevésnek sikerül.Viszont a vége mind a kettőnek ugyanaz: tönkreteszi az embert. Alkoholizmus: mit is mondhatnék még róla. Elég sok bejegyzésemben foglalkoztam ezzel a témával, és nem ok nélkül. Úgy nőttem fel, hogy nap mint nap szembesültem az alkoholista apámmal, ami valljuk be, borzalmas volt. Ha valaki, hát én nagyon jól tudom, mit jelent az alkoholizmus, mivel jár, mit tesz az emberrel, és miért ítélem el annyira. Nincs rosszabb betegség ennél, szerintem. Egy alkoholista nem tud másra gondolni, csak a piára, arra, hogy mennyit tud inni. Semmi más nem érdekli. A nap 24 órájában alkoholt fogyaszt, nem kis mennyiségben. Megbolondul tőle, agresszívvé válik és képes megverni a családját. Senkinek sem kívánom, hogy ezt valaha is átélje. Drog: Nem sokat tudok róla, hál istennek és még nem is találkoztam olyannal, aki intenzíven drogozna. Persze van a környezetemben pár

Nagyon nehéz megítélni a jövőt. Sose tudhatjuk, mit hoz a sors, csak találgatni tudunk. Ám az is igaz, hogy az életünket mi irányítjuk, és úgy, ahogy mi szeretnénk. Sokszor elgondolkodtam már azon, mi lesz velem, ha felnövök, milyen életem lesz, mit fogok csinálni. Mindig más álomkép ötlött fel előttem, de elképzelni még sosem tudtam igazán. Hogy mi lesz velem 10 év múlva? Őszintén, nem tudom. 10 év nagyon hosszú idő, addig még bármi megtörténhet. Úgy gondolom, sok akadályt kell még addig legyőznöm, amire nem biztos, hogy képes vagyok.  Mindenesetre  próbálom magam elképzelni 30 évesen, sikeres regényíróként, esetleg egy neves kiadó főszerkesztőjeként, de talán sportriporter vagy sportkommentátorként. Fogalmam sincs, ezek közül melyik jön be, és ki leszek én akkor. Lehet, hogy egyik sem. De bízom benne, hogy amit elterveztem, azt meg is valósítom. 

Szingliség. Mindenkinek megvan róla a saját véleménye, és mindenkinek más. Van, aki szerint jó dolog és kivételesen élvezi, de van, aki gyűlöli, hogy szingli. Pár héttel ezelőtt én is az első kategóriába tartoztam. Mindig azt hangoztattam, hogy mennyire jó és szerencsés dolog, hogy nincs pasim, élveztem a helyzetet rendesen, bárkivel együtt lehettem, akivel csak akartam, anélkül, hogy magyarázkodnom kelljen. Mindenkit megkaphattam, flörtölhettem az összes szembe jövő fiúval, randizhattam egy csomót, benne lehettem  egy-éjszakás  kalandokban és annál aludhattam ott, akinél csak akartam. Ez így mind szép és jó, és még jól is hangzik. Imádtam ezt, és eszembe se jutott, hogy komoly kapcsolatom legyen. Csak a mának éltem, hetente dobtam a pasikat, mert meguntam őket, és nem kellett azon görcsölnöm, hogy ezt hogy közöljem velük. Egyszerűen csak elküldtem őket a fenébe és kész. Nem kérdezték miért, búcsút intettünk egymásnak és jöhetett a pótlás. Számomra ez volt az ideális életforma. De pár

Sziasztok olvasók! Ma egy ismerősöm blogján járva nagyon érdekes dologra bukkantam. Egy listáról szól a blogolók számára, egy úgymond 30 napos kihívás. Minden nap más témáról kell írni, saját véleményt, élettapasztalatot. Elég jól hangzik, gondoltam kipróbálom. Íme a 30 téma: Első nap: Írj a jelenlegi kapcsolatodról, vagy ha szingli vagy a szingliségről Második nap: Hol szeretnél tartani 10 év múlva? Harmadik nap: A drogról és alkoholról alkotott nézeteid. Negyedik nap: A vallásról alkotott nézeteid. Ötödik nap: Ha volt olyan idő, amikor véget akartál vetni az életednek, akkor nosza, őszintén írj róla. Hatodik nap: Írj 30 érdekes tényt magadról. Hetedik nap: Írj a csillagjegyedről, és arról, szerinted mi jellemző a személyiségedre. Nyolcadik nap: Elevenítsd fel a pillanatot, mikor a legelégedettebb voltál életedben. Kilencedik nap: Mit szeretnél, milyen legyen a jövőd? Tizedik nap: Elevenítsd fel életed első szerelmét, és az első csókot. Tizenegyedik nap: Válogass össz

Azt hittem minden rendben lesz. Hogy ami most van, csak egy átmeneti állapot. Bíztam benne, hogy végül minden jóra fordul, és végre boldogok lehetünk. Hogy nem lesz több akadály közöttünk. Én naiv! Mégis mit képzeltem? Ez nem egy tündérmese, ez a kőkemény valóság. Ahol az emberek szemetek, az élet szar és a sors kegyetlen játékot űz velünk. Eléri és hagyja, hogy beleszeress valakibe, aztán pedig jól pofára ejt. Újra és újra. Hogy minél fájdalmasabb legyen. Vártam, mi lesz ebből, reménykedtem, hogy a vége happy end lesz, aztán mikor rájöttem, mégsem, összetörtem. Hatalmasat csalódtam. Sosem voltam még ennyire reményvesztett. És sosem gyűlöltem még ennyire senkit. Átkozom a napot, mikor megismertem és beleszerettem. Utálom azt, aki miatta lettem. Bánom, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Hülye voltam. Hibáztam. Tudom.  

Hogy miért is csalódunk folyton a férfiakban? Nos, nézzük csak. Valahányszor megismerkedünk egy jó pasival, és kezdünk irántuk valamiféle érzést táplálni, mindig cserben hagynak és pofára ejtenek. És ezek után kérdezik, hogy miért nem tudunk bennük bízni? Mert amikor már kezdenénk, ők rögtön megbántanak. Csoda, hogy ezek után nem akarunk kapcsolatot, randit, megismerkedést, csupán csak egyéjszakás kalandokat? Legalább abban az 1 órában nem tudnak megbántani és összetörni a szívünket, miközben élvezzük egymás társaságát. Lehet, hogy vannak kivételek, én eddig sajnos nem találkoztam olyannal, aki tényleg normális lett volna. Bár lehet ez csak az én balszerencsém. Mindenesetre, már magasról teszek a pasikra, a kapcsolatokra, vagy bármire, ami érzelmeken és bizalmon alapul. Nem éri meg kockáztatni! Nem hagyom, hogy újra megbántsanak! Nem engedem, hogy összetörjék a szívem! Nem fogok ezentúl megbízni senkiben! 

Amikor minden összedől körülötted és te csak lehajtott fejjel ülsz a sarokban és megállás nélkül sírsz…..nem épp a legszórakoztatóbb látvány. Amit eddig szerettél, akiben eddig megbíztál most hirtelen darabokra hullik, és az érzéseket átveszi a kétségbeesés, a magány, a szomorúság. Ilyen az, amikor valakibe beleszeretsz, aztán egyik pillanatról a másikra csalódsz benne, megutálod, vele együtt a helyet is, ami rá emlékeztet. Próbálsz nem rá gondolni és messzire elkerülöd a várost, ahol esetleg összefuthattok. Nem bírsz ott maradni, mert különben fuldokolnál. Megfojtana a sok emlék, a hamis érzelmek, a hazug szavak. Elmenekülsz egy időre, de nem használ semmit. Mikor visszatérsz ugyanaz a történet jut eszedbe, kettőtökről, a szokásaitokról, arról, mit is érzel iránta. Mintha el sem mentél volna…..

Ismeritek azt az érzést, amikor becsapnak, átvernek, kiröhögnek a hátad mögött, mert te semmiről sem tudsz, és mint egy naiv kislány elhiszed a meséket, amiket beadnak neked? Közben a fele sem igaz, csupa hazugság, csak azért, hogy próbára tegyenek. Ha esetleg még nem tapasztaltátok, elmondom, borzalmas érzés. Már nem tudod, kiben bízz. Ki röhög rajtad, kinek higgy. A legeslegjobb érzés viszont, amikor minderre rájössz. Amikor darabokra hullik mindaz, ami eddig kialakult. Amikor az összes érzés, ami benned volt, átalakul haraggá és gyűlöletté. És csak arra tudsz gondolni, hogy miként állj bosszút rajtuk, vagy hogy adhatnád te is vissza azt, amit ők okoztak ezzel neked. Hogy ők is azt érezzék, amit te. Hogy nekik is ugyanúgy fájjon.

  Számomra a család szó ma már elvesztette jelentőségét. Egyáltalán, mit is jelent? Apa, anya, gyerekek, akik egy házban élnek, és mindent megosztanak egymással? Ahol szeretet, békesség és harmónia van? Nyilván valami ilyesmit. Hát…nálam még az első része stimmelt is, de a többi…abszolút nem. Mi sose beszéltünk úgy egymással, mint egy igazi család, nagyon ritkán voltak közös programjaink, és mindenkinek megvolt a saját kis titka, nem avattuk bele a másikat. Mindenki elvolt magának, nem kerestük egymás társaságát. Nem is nagyon lehetett. Nekem nem volt gyerekkorom. Hamar fel kellett nőnöm, mert az élet rákényszerített. Megtanított felnőttként viselkedni. Magabiztos , erős, független emberré tett, aki nem ijedt meg senkitől és semmitől. Hálás volt érte, de közben, szomorú is. Könnyezve néztem a gondtalanul szaladgáló és játszó igazi gyerekeket körülöttem, akiknek fogalmuk sem volt arról, milyen kegyetlen az élet, és hogy nem egy álomvilágban élünk. Most már visszasírom azt az idősza

Valami megváltozott! Nem tudom, hogy a külső hatások miatt, vagy mert én akartam így, de megváltoztam! Kívülről ugyanaz a szőke, mosolygós, kedves, aranyos lány maradtam, aki eddig is voltam, de belül teljesen kicserélődtem. Természetesen pozitív értelemben. Kellett ez a hatalmas pofon megint, amit az élettől kaptam. Helyrerázott. Új ember lettem! És tetszik ez az énem. A régi már romlott volt, és túl sok hibát követett el. Olyan hibákat, melyeket nem tudott volna helyrehozni, és amelyekre emlékezni sem akar. Viszont kaptam egy lehetőséget, hogy újrakezdjem az életem. Tiszta lappal. A múltamat hátrahagyva. Eddig minden jól alakul. Kezdek belerázódni a dolgokba, fokozatosan, jól átgondolva alakítom az életem, a mindennapjaimat. Próbálom kerülni a negatív hatásokat, amik eddig eltérítettek a helyes útról. Nem engedek a csábításnak, végre "jó kislány" leszek. És ezt most nem viccnek szántam. Halál komolyan gondoltam. Vége a Morris, piálós estéknek, a pasizásoknak, a "felébr

"Ez így mind szép és jó, és tényleg úgy tűnik, minden tökéletes. Csakhogy aki jobban ismer, az tudja, hogy ez korántsem ilyen egyszerű. A sok ruha és cipő, ami a szekrényemben van, anyu szeretetét jelképezi. Ő így rendezte el, ha úgy gondolta, túlságosan elhanyagolt. Vett egy csomó új ruhát, tervezett direkt nekem egy őszi kollekciót, különböző divatbemutatókra cipelt, és az egyetlen közös programom, kettesben anyával, amikor vasárnaponként elmentünk vásárolni a legnagyobb plázákba. Soha nem kérdezte, hogy ez nekem így megfelel-e, hogy boldoggá tesz-e ez engem. Nem beszéltünk az érzéseinkről, nem volt soha az a felhőtlen anya-lánya kapcsolat közöttünk. Nem ültünk le megbeszélni a titkaimat, hogy mi van a fiúkkal, hogy kijöttek az első pattanásaim, nem volt ott a kamaszkor legnagyobb pillanatainál. Azt sem tudja hányas melltartót hordok, hogy mikor nőttem így meg, hogy borotválom a lábam. Nem kérdezte, milyen módon tanultam meg kisminkelni magam, nem szólt rám, ha túl erős sminket

Szoktátok úgy érezni, hogy ami most van, az nem jó? Ahogy éltek/viselkedtek, az nem helyes? Jobb lenne ezt abbahagyni és változtatni rajta? Mondták már nektek azt, hogy "ideje lenne befejezni, amit most művelsz" meg "sürgősen változz meg!"? El tudjátok képzelni, mennyire kellemetlen és szar érzés ezt hallgatni majdnem mindennap a barátaidtól és ismerőseidtől? Durván rossz érzés..... Amikor tudod, hogy nem jó az, amit teszel, te mégsem állsz le vele és folytatod. Nem hallgatsz senkire és senkinek sem fogadod meg a tanácsát. Ez a "cseszek mindenre" korszak. Hogy aztán később rohadtul megbánd.... Én tudom milyen ez. Uhh, de még mennyire ismerős ez a helyzet. Olyan dolgokat teszek mostanában, amit azelőtt sose gondoltam volna. Úgy viselkedem, amiért pár évvel ezelőtt még én néztem le azokat, akik így tettek. Szánalmas vagyok. Nem gondolok bele, hogy ennek később milyen következményei lesznek. Nem érdekel, hogy ezzel elveszítem a barátaimat, mert mindenki há

Érzelmek. Nem is tudom mikor volt utoljára ezekkel gondom. Nem hittem volna, hogy most pont emiatt akadok ki megint. Hisz 2015 érzelemmentes év. Akkor miért beszélek érzelmekről?? Mert meginogtam. Elkezdtem érezni! Bízni és talán szeretni is! Ami óriási hiba. Már ha az illetőt tekintjük. Semmiképp se hozzám való és abszolút nem lehetne kapcsolatról beszélni és mégis kezdek reménykedni. Talán abban, hogy ebből lesz valami több, őszintébb, szenvedélyesebb, igazabb valami. Talán szerelem és párkapcsolat. Megnevetett ez a dolog! Én és az Sz betűs szó? SZERELEM. Hánynom kell magamtól. Hogy gondolhatok ilyesmire. Mégis ez történik. Valamivel megfogott! És ami eddig szórakozásnak indult mostanra kialakult teljesen mássá. Érzem, hogy ő sem közömbös. És ez nagyon megijeszt. Én nem akarok semmit. Főleg nem vele. De rettegek, hogy már nincs visszaút. Össze kell szednem magam és rendezni az érzéseim. Különben megint beleesek abba a hibába, hogy bíztam benne és ő átvert. Egy ilyen csalódás most

Kedves Naplóm! Vannak dolgok, amiket nem mindenkinek mondhatok el. Például a valódi érzéseimet. Amiket nem csak megjátszok, azért, hogy mások elhiggyék. Azokat, amik akaratomon kívül a felszínre törnek és hiába próbálom őket elfojtani, egyszerűen nem megy. Túl gyenge vagyok hozzá! Vagy csak egyszerűen nincs akaraterőm. Magam se tudom eldönteni. Néha rám törnek, túl intenzíven és nem tudom őket kordában tartani. Ledöntenek! Vegyes érzelmek. Van közöttük pozitív és negatív egyaránt. Amikor boldog vagyok, csordulásig tele vagyok energiával, viszont mikor szomorú, legszívesebben kiugranék az ablakon. Sokszor érzem azt, hogy most aztán már elég volt és ennyi, vége! Újból meg kellene próbálnom eldobni az életem, valamilyen módon, nekem teljesen mindegy, csak hatásos legyen. Aztán mégsem merem megtenni. Mert eszembe jutnak a többiek. A barátaim és azok, akik fontosak a számomra. Miattuk elvetem ezt az ötletet. Hisz nem lenne rosszabb nem lenni, mint élni? Még ha olyan nyomorult is az életem

Elmúlt a várakozás. Meghoztam a döntést. Lehet, még bánni fogom, de már nem érdekel. Úgy hiszem, helyesen cselekedtem. Nem magam miatt, hanem miatta. Lehet, most gyűlöl és a pokolba kíván, de később még biztos hálás lesz érte, hogy én mondtam ki ezt a végszót: Fejezzük be! Nem volt semmi értelme a sok veszekedésnek, kibékülésnek, hazug szavaknak, igaznak hitt érzelmeknek. Jobb lesz mindkettőnknek, ha ezt nem folytatjuk. Nem lett volna jó vége. Így pedig, mindketten jól jártunk. Ő tovább csinálhatja, amit eddig, utazgathat, dolgozhat, piálhat a barátaival. Én pedig, a folyton NEM-et mondogató kis ribanc, élvezem az életet ezután is. Vagyis pasik, bulik, Morri 2, piálás, hülyülés, shoppingolás, karaoke-zás, smárolás – sose ugyanazzal, minden este, mindig mással. És RANDIZÁS. Ezerrel. Nekem ez jelenti a mostani életemet. Nem fér bele egy kapcsolat! Nem fér bele szerelem vagy más erősebb érzelem! Nem fér bele Ő!