A jó öreg fekete
A kávénak, ami eddig mindig feltöltött, és alig vártam reggelente, hogy belekortyoljak a meleg feketébe, már az ízét sem érzem. Nem édes a sok cukor miatt, nem keserű, nem hideg s nem forró, már semmi örömöt se lelek benne. Pedig a második biztos pont a kávé volt az életemben. Szinte már függővé tett, és néha csak azért keltem fel reggel az ágyból, hogy megigyak egy csészével. Tudtam, hogy utána sokkal jobban fogom magam érezni. Ha csak rövid időre is, de elmúlik a depresszióm. Mert Chester hangja után nekem már csak ez maradt. A mérhetetlen letargia és a kávé. Még „szerencse”, hogy legalább a búskomorság megmaradt. Legalább van valamim – mondhatnám. De őszintén, ki akar így élni? Szomorúságban, kedvetlenségben. Kinek kell így az ember lánya? Senkinek. Mindenki a vidám, boldog egyéneket szereti, nyilván, hisz ez az élet rendje. Senki sem akarja búbánatban rostokolva tengetni napjait. Mikor lesz ennek vége? Tudom, csak tőlem függ. De az utóbbi időben annyi mindent tettem azért, hogy me