"I Hate Everything About You"

A tinédzserkor sajátos velejárói többek között a szerelmi bonyodalmak. Minden tinilány egy szőke hercegről álmodik aki felülteti a fehér lovára és elviszi Tündérországba ahol boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De sajnos ez csak egy álom marad. A valóságban cseppet se ilyen egyszerű a helyzet.
Minden lány tudja, milyen az, ha megaláznak a fiúk, ha becsapnak, megcsalnak, játszanak az érzéseikkel.
A szerelem kegyetlen, nem tudjuk befolyásolni,csak jön, magával sodor, és lehetetlen előle menekülni. Mint egy tornádó, óriási erővel csap le, szinte a legváratlanabb pillanatban,jól kitombolja magát,aztán pedig ott hagy összetörve,szétzilálva óriási űrt hagyva maga után, és te már nem tudsz semmit se tenni, csak folytatni az utadat és várni a következő vihart.

Velem is ez történt. Szerelmi csalódások sorozata kísérte végig az életemet. Egyik jött a másik után, és én, mint egy kis buta, újra és újra elhittem a meséket, bedőltem minden hazugságnak,aztán a vége mindegyiknek ugyanaz lett: végtelen fájdalom, csalódás,átsírt éjszakák. De mindig talpra álltam, és folytattam az életemet, erős voltam, megpróbáltam felejteni, de bizony, nagyon nehezen ment. Mindig az első megpróbáltatások a legnehezebbek, mert még új az egész, tapasztalatlan vagy, de ha már túl vagy az ötödik csalódásodon is, akkor jössz rá, hogy nem éri meg sírni vagy szenvedni utánuk, mert nem érdemlik meg. Ők soha de soha még egyetlen könnycseppet sem ejtenek miattunk, ezért nem szabad nekünk se gyengének lenni. Persze tudom könnyű ezt mondani, de tapasztalatból mondom, ma már 1 hét alatt kiheverem a szakítás fájdalmát,és nevetek egy jót magamon, hogy már megint elkövettem azt a hibát, a hibát, hogy megismertem és beleszerettem. Ezért mondom ma azt, hogy én már nem hiszek a szerelemben,számomra már meghalt, már nem tudok bízni a férfiakban, szinte senkiben sem. Ha az ember már annyit szenvedett a szerelemtől, egyáltalán még a gondolatát se kívánja, és ezzel én is így vagyok. 

Az első szerelmem 6 évesen volt, B. Gyerekszerelem volt , együtt játszottunk, sokat nevettünk, jó volt vele. Ő volt a legjobb barátom, addig a napig.....A folyosón megláttam, ahogy egy másik lánnyal nevetgél és az ő fenekét fogja, nagyon dühös lettem rá, még a szerelmes leveleire se írtam vissza. Ez 8 éves koromban történt, azért 2 éven át tartott ez a barátság, nálam már ez haladás volt. 

Jött a következő fiú, T, 9 éves koromban, hatalmas szerelem, soha ilyet még nem éreztem, már kicsit nagyobb voltam, tudtam mit jelent az, ha valakinek barátja van, úgy igazi barátja, vagy szerelme, és a tudat hogy nekem van ilyenem, boldoggá tett. Nap mint nap hazakísért a suliból, kézen fogva sétálgattunk, nem törődve azzal, hogy megbámulnak minket, minden nap hozta a szál rózsát nekem, amit az iskolaudvarról tépett le. Én voltam a legboldogabb lány a suliban. Majd egy évvel később, a nyári szünetben szakítottam vele. Bevallom,nem szerettem volna ha a másik suliban ahova mentünk 5.-be megtudták volna, hogy ő a barátom, egyrészt, mert kicsit szégyelltem őt. Túlsúlyos fiú volt, és egyáltalán nem volt szép, én mégis szerettem, de a büszkeségem erősebb volt, és arra késztetett, nem folytathatom vele, mert nem illik hozzám. Amikor elkerültem a másik suliba és megláttam B-t, újra hatalmába kerített az az érzés, mint amilyet T iránt éreztem. Ez az érzés egyre csak erősödött az idő elteltével, egyre jobban szerelmes lettem bele, és tudtam, ha nem lehet az enyém, mindennek vége. Aztán jött a nagy pofon, barátnője lett. Előttem ölelgették és csókolták egymást, nem bírtam elviselni. De ezt csak magamnak köszönhettem, minek szerettem bele újra, tudhattam volna, hogy nem fog odarohanni hozzám és megkérdezni, nem akarom-e folytatni azt a bizonyos gyerekszerelmet. Így csendesen tűrtem a szenvedést, könnyek nélkül néztem végig, ahogy egymás kezét fogják. Ez a plátói szerelem 8 évig tartott, addig már több barátnője is volt, de egyik sem voltam én, sajnos. Mindig csak reménykedtem, ürügyeket kerestem, vajon miért nem veszi már észre, hogy teljesen oda vagyok érte.

Végül 8 keserves év után elfelejtettem őt, hidegen hagyott a jelenléte,már nem vert hevesen a szívem ha megláttam, vagy ha leült mellém a buszban. De ennek is nyomós oka volt, ugyanis a középiskolában megláttam egy gyönyörű kék szempárt, ami azonnal kitörölte B-t a szívemből és az emlékezetemből is. Szerelem volt első látásra, nem bírtam másra gondolni, csak rá, minden szünetben azt vártam, hogy kijöjjön az osztályából és szemezhessek vele. De ennél több nem történt. Mert gyáva voltam, nem mertem oda menni hozzá és a szemébe mondani: Szeretlek! Végül odáig jutottunk, hogy már ő is és az egész suli tudott arról, hogy nekem ő tetszik, viszont ő még ekkor se viszonozta. Ez annyira megalázó volt a számomra, tudtam, hogy ebből már úgyse lesz semmi több, csak egy álom marad. Jött a ballagás, és én megállás nélkül zokogtam egész idő alatt, mert tudtam, már nem fogom minden nap látni azt a kék szempárt. 

Júniusban suli után a legtöbb időmet a fagyizónál töltöttem a barátnőimmel. És minden nap ugyanúgy Ő is ott ült a fagyizónál és engem nézett, ugyanúgy mint én Őt.Csak egy pici eltérés volt a szemezés közt, hogy én teljesen másképp néztem rá, mint Ő énrám. Ekkor kezdődött minden, ekkor jöttem rá, hogy Ő sokkal fontosabb, mint a többi volt, teljesen elvarázsolt, és betegesen vártam a pillanatot, mikor láthatom  újra. Nem tudtam tenni ellene, a szerelem olyan erővel csapott le rám, mint még soha, nem bírtam levegőt venni, nem tudtam megmozdulni, csak szótlanul ültem és néztem Őt. Őt, akire azt hittem, mellette megtalálhatom a boldogságot, de tévedtem. Hiába tűnt úgy, Ő is érdeklődik irántam, ez nem így történt. Jött egy lány, aki mindent megváltoztatott.Összejöttek. Rettenetesen féltékeny lettem, soha nem voltam még ennyire szomorú, ennyire megbántott, ennyire letört. És jött a szokásos rutin, hogy minden nap látnom kellett őket, amint ölelkeznek, smárolnak, direkt előttem. Nagyon nehéz időszak volt. Eldöntöttem, hogy elfelejtem ezt az egész históriát, kitörlöm  a fejemből, és megpróbálom levegőnek nézni. De ez nem sikerült, és a mai napig ugyanúgy szeretem, mint akkor, és ugyanúgy fáj, ha együtt látom őket. Nem tudok mit tenni, hiába próbálkozom bármivel is, egyszerűen nem megy, nincs már erőm  semmibe venni. Átkozom azt a pillanatot, amikor megláttam Őt.Megőrülök, hogy nem tudom elfelejteni, csak Ő jár a fejembe, róla álmodok, és még mindig reménykedek, hogy ott hagyja a csajt és engem választ. Egy naiv liba vagyok, aki még hisz a mesékben, akit nem érdekel a szenvedése, inkább kínozza magát, nem hogy végleg kitépné őt a szívéből, és új életet kezdene. DE amíg itt vagyok, ezt nem tudom megtenni. Azt mondják az idő minden sebet begyógyít, én ebben nem hiszek, ha igen, akkor nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az én sebeimet begyógyítsa.Talán később, ha majd már fősulira fogok járni, és nem fogom Őt látni, akkor lehet, hogy nem fogok rá többet gondolni és bízom benne hogy rám talál egy új szerelem, ami elfeledteti velem Őt és a csalódásaimat és boldog lehetek végre, mert minden lány megérdemli a boldogságot és az igaz szerelmet. Később pedig mindezekre a fájdalmakra nevetve fog visszagondolni, hogy milyen butus is volt, hogy hitt a tündérmesékben.