Egy kellemetlenség - a válás

Milyen érzés az, amikor két szülő úgy dönt, hogy külön folytatják az életüket? Amikor már annyira nagy a konfliktus közöttük, hogy nem tudják megoldani. Amikor már nem tudják kezelni a problémákat, és azok csak halmozódnak, feljebb, míg végül már betemeti őket. Ekkor robban a bomba, és elválnak. Tényleg ez a megfelelő döntés? Már nem lehet helyrehozni a dolgokat? Sok egyéb kérdést is fel lehetne tenni egy ilyen helyzetben, mégse kapnánk pozitív választ. „Ami nem megy, nem kell erőltetni” – szól a mondás. A szülők azzal érvelnek, hogy ez lesz a legjobb a gyereknek is, holott meg sem kérdezik a véleményét. Honnan tudhatnák akkor, hogy mi a legjobb? Ezért mert ők úgy gondolják? És mi van a szabad akarattal? Persze ott van a másik oldal, amikor már a gyerek is úgy látja jónak, ha tényleg elválnak a szülei. Nem kellemes hallgatni az állandó veszekedéseket, hisztiket, az egymásra mutogatásokat, hogy melyik a hibás, stb. Aztán jön a gyerek szadizása, hogy melyik „oldalra” álljon, és kinek a „pártját” fogja. Eddig csak a parlamentben voltak pártok, ebben az esetben már a családban is. Milyen érdekes. A szülők a maguk igazát fújják, a gyerek meg legszívesebben kiszaladna a világból. Sok esetben nem is magával a válással van probléma, hanem az az körüli mizériával, ami semmiképp sincs jó hatással a gyerekre. Ekkor következik a pszichológus-és egyéb tanácsadó fázis, hogy vajon mitől sír éjszakánként, miért szomorú, mit rontottak el a szülők?? És itt jön az a tudományos megállapítás, hogy minden ilyen cirkusznak a gyerek issza meg a levét…. De ez cseppet se számít, a szülők tovább civakodnak, majd jön a válás időpontja és a legfontosabb kérdés, kihez kerüljön a gyerek? Egyszóval totál szívás ez az egész dolog. Véget nem érő balhék, amik nagy kihatással vannak a csemetékre. Ők meg már kínjukban azt se tudják, kihez forduljanak, hisz ezt senki se értheti meg, csakis a sorstársak…