Battle Symphony

Voltam már lent, nagyon mélyen, a depresszió legmélyebb fokán. Feküdtem már a padlón, többször is, vérző sebekkel és hatalmas fájdalmakkal. Kaptam már pofonokat, nagy csattanósakat, amiktől sokáig nem tudtam talpra állni. Több hónapig éltem a legmélyebb szakadékban, amelyet már az otthonomnak neveztem. és ahonnan hosszú szenvedések árán tudtam csak feljönni. DE OLYAT, MINT MA, MÉG SOSEM ÉREZTEM!!! Azt hittem, már minden rosszat és szívszorítót megtapasztaltam, de tévedtem. Csúszott már ki alólam a talaj és estem hatalmasat, akadt már el a lélegzetem, sőt, volt már, hogy azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és lezuhannék. De még egyszer sem voltam ennyire rosszul, mint ma. Egy zsúfolt tér közepén, a vér kifut a lábamból, nézek a semmibe, azt se tudom hol vagyok, sőt, még azt sem, ki vagyok, a karom libabőrös, és lélegezni is elfelejtek. Nem éreztem és észleltem semmit. Mint egy gép, amit beprogramoztak, úgy raktam egymás elé a lábaimat, de nem voltam tudatában a tetteimnek. Mintha a testemen kívül lettem volna, valahol a feketeségben. Sírhatnékom volt, könny mégse jött a szememből. Semmi emberi reakció, semmi érzelem. Visszavonom. Egyvalami mégis volt: érzelem, mégpedig mérhetetlen fájdalom. Mert alig néhány perccel azelőtt, a plázában sétálva meghallottam azt a hangot, ami belelökött ebbe a meredt állapotba. A hangot, melyet sohasem hallhatok többé. Chester hangját. A hangszórókból a Linkin Park szólt. Bennem pedig valami eltört. Újra. Képtelen vagyok feledni, jobban lenni. Már sosem fogok meggyógyulni. Ez már nem fog változni. Törött leszek, amit már nem lehet megjavítani.....

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nobody can save me

Tudom, hogy már rég írtam, és hogy borzalmasan elhanyagoltam a blogot. Nem mentegetőzni akarok, de tapasztalatból tudom, hogy az emberek nem szeretnek csak egyfajta témáról olvasni, ráadásul heteken keresztül, mindig valami újra vágynak, izgalmasra, ami miatt megéri felnézni az adott oldalra, és kíváncsian olvasni az új bejegyzéseket. Ezzel ti is így vagytok. Épp ezért nem hoztam új írásokat, mert nem tudnék másról véleményezni, csak a mélységről és a depresszióról. Ezt a témát pedig úgy hiszem, már elégszer kiveséztem. Az ember szereti magát sajnáltatni, még ha nincs is olyan nagy gondja, csak azért felnagyítja, hogy mások vigasztalják. Hiába van számtalan lélekerősítő duma arról, hogy légy erős, kelj fel a padlóról, tereld el a gondolataidat, a problémák maguktól megoldódnak, stb… sorolhatnám. De az igazság az, hogy ezek lószart sem érnek. Nem leszel tőle optimistább, nem változik az életed szivárvánnyá, csak közhelyek, üres szavak, maximum marketing fogásnak jó. De te nem jössz
További információk

Ötödik nap - Idők, amikor véget akartam vetni az életemnek

Öngyilkosság. Mi visz rá egy embert erre a tettre? Mennyire kell elkeseredettnek lennie ahhoz, hogy csak úgy eldobja az életét? Milyen lelki erő és elszántság kell hozzá? Nem utolsó sorban pedig, gondol arra, mi lesz, ha esetleg nem sikerül? Nagyon sok kérdés, kétkedés van mögötte a mai napig. Senki sem tudja miért és hogyan. A fejlett, 21. században az emberek nem értik az öngyilkosság fogalmát, mégis egyre több az ilyen haláleset. Hogyan lehet ez? Most nem akarok a tudományokból kiindulni, és nem filozofikus értelembe szeretném ezt a témát boncolgatni, mégis érdekel, hogy mi buzdít egy embert arra, hogy végezzen az életével, vagy, hogy egyáltalán megpróbálja. Utána nézhetnék számos statisztikáknak, ezzel kapcsolatos cikkeknek, végezhetnék felmérést, de fölösleges lenne. Egy olyan valamit, ami egy lelki betegségből ered, nem lehet megfejteni. Az emberi akaratot nem lehet befolyásolni. Döntésünkbe senki sem szólhat bele, ugyanúgy, ahogy az életünkbe se. Lehet segíteni, ápolni, gyógy
További információk

Mélység

Legutóbb azt írtam, hogy megyek és keresek megoldást a problémámra, arra, hogyan kerülhetnék ki ebből az átkozott szakadékból, amelybe ismét belelökött az élet. Már másfél hónapja keresem a semmit, mert nemhogy megoldást, még kapaszkodót sem találtam. Ezért egyre lejjebb és lejjebb süllyedek, magammal húzva a létező összes bajt, és még mindig nem értem az aljára. Mindig is tudtam, hogy az ember nagyon mélyre tud csúszni, és nem tagadom, én is voltam már a feneketlen semmiben, de azt hiszem, még sosem féltem ennyire, mint most. Próbálok kiutat találni, valami rést, ahol kimászhatok a felszínre, de nem megy. Az erőm fogyóban, és lassan már az eszem is elhagy, elmenekül tőlem, ezért egyre kétségbeesettebb vagyok, ami cseppet sem segít a nyomoromon. Az életben a legkönnyebb sajnáltatni magunkat. Belefeledkezni a saját szenvedésünkbe, miközben figyelmen kívül hagyjuk a körülöttünk lévőket. Egy percig sem gondolkodunk el azon, másnak mennyivel rosszabb, mint nekünk, hogy nagyobb, sőt s
További információk