Good Goodbye
Az előző bejegyzésben írtam, hogy készülök egy fesztiválra, ahol a kedvenc bandám lép fel, és azon sírtam, mi lesz ott velem egyedül. Persze, akkor még nem tudhattam, hogy alig egy hónappal később hálát fogok adni a drága jó Istennek, amiért eljuthattam, noha barátok nélkül is, arra a koncertre, mert az volt életem első, és sajnos az utolsó Linkin Park koncertje!
Gondolkodtam, írjak-e erről bejegyzést, és hogy tudnék-e mit, de mivel oly rég írtam már a blogra, így hát rászántam magam. Akik olvassák a bejegyzéseimet, tudják, hogy legtöbbször olyan témákat hozok, melyek a fájdalomról, csalódásról szólnak, és amiket olyankor írok, amikor nem tudom feldolgozni az érzéseimet. Ezért kell kiadnom magamból, útjára engednem, hátha segít, hogy elfeledjem a problémámat. Általában be szokott válni, megkönnyebbülök utána, ám most úgy érzem, ez nem fog bekövetkezni. A Linkin Park volt az életem, Chesterrel együtt, és azzal, hogy ő elment, az életem is megrepedt. Egy olyan űr keletkezett, ami mindig megmarad és amit semmi sem pótolhat. Valahányszor a padlón voltam, Chester hangja volt az, ami visszarántott az életbe, ami erőt adott a küzdéshez, az élni akaráshoz. Nem titok, hogy én is véget akartam vetni az életemnek, azonban a dalát hallgatva valami megváltozott bennem, és tudtam, van még remény. Remény a gyógyulásra, arra, hogy soha ne adjam fel. Ő tanított meg küzdeni, és mindig tartotta bennem a lelket, valahányszor mélypontra jutottam. Hosszú éveken keresztül volt a lelki társam, úgy, hogy neki erről fogalma sem volt. Menedéket jelentett a számomra, annyi pozitív energiával, melyet nem tudnék elégszer megköszönni neki. Már nem is lenne rá lehetőségem... A legfájóbb az egészben, hogy amíg megmentette az én, és még valamennyi sorstársam életét, addig a sajátját képtelen volt. Most először nem tudom magam szavakkal kifejezni, felfoghatatlan ez az egész. Még nem tudtam feldolgozni ezt a veszteséget és valószínűleg még sokáig nem is fogom tudni.....
Gondolkodtam, írjak-e erről bejegyzést, és hogy tudnék-e mit, de mivel oly rég írtam már a blogra, így hát rászántam magam. Akik olvassák a bejegyzéseimet, tudják, hogy legtöbbször olyan témákat hozok, melyek a fájdalomról, csalódásról szólnak, és amiket olyankor írok, amikor nem tudom feldolgozni az érzéseimet. Ezért kell kiadnom magamból, útjára engednem, hátha segít, hogy elfeledjem a problémámat. Általában be szokott válni, megkönnyebbülök utána, ám most úgy érzem, ez nem fog bekövetkezni. A Linkin Park volt az életem, Chesterrel együtt, és azzal, hogy ő elment, az életem is megrepedt. Egy olyan űr keletkezett, ami mindig megmarad és amit semmi sem pótolhat. Valahányszor a padlón voltam, Chester hangja volt az, ami visszarántott az életbe, ami erőt adott a küzdéshez, az élni akaráshoz. Nem titok, hogy én is véget akartam vetni az életemnek, azonban a dalát hallgatva valami megváltozott bennem, és tudtam, van még remény. Remény a gyógyulásra, arra, hogy soha ne adjam fel. Ő tanított meg küzdeni, és mindig tartotta bennem a lelket, valahányszor mélypontra jutottam. Hosszú éveken keresztül volt a lelki társam, úgy, hogy neki erről fogalma sem volt. Menedéket jelentett a számomra, annyi pozitív energiával, melyet nem tudnék elégszer megköszönni neki. Már nem is lenne rá lehetőségem... A legfájóbb az egészben, hogy amíg megmentette az én, és még valamennyi sorstársam életét, addig a sajátját képtelen volt. Most először nem tudom magam szavakkal kifejezni, felfoghatatlan ez az egész. Még nem tudtam feldolgozni ezt a veszteséget és valószínűleg még sokáig nem is fogom tudni.....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése