Hibák, hibák, megoldások...

Van az a mondás, hogy: „saját hibáiból tanul az ember”. Rám ez nem igaz. Annyit hibáztam már, mégsem tanultam soha belőle. Pedig megfogadtam, minden egyes alkalommal, hogy soha többet nem csinálok ilyet, mégis megtettem, Többször is, egymás után. Aztán jött a megbánás, a haragszom magamra érzés, a bűntudat, ami kegyetlenül mardosott. Pont úgy, mint most. Megint elkövetettem egy hibát még a nyáron, és azóta nem tudok szabadulni az érzéstől. Az emlék még mindig elevenen él bennem, és gyötör, egyre jobban és erősebben. Bármit teszek, vagy bármire gondolok, mindig felbukkan a tudatomba és nem hagy nyugodni. Tudom, hogy nem fogom elfelejteni könnyen, és még sokáig emlékezni fogok rá, de érzem, hogy egyszer sikerülne. Ám így, hogy valaki mindig az eszembe hozza, nem fog menni. Pedig szeretnék megszabadulni az érzéstől, de nem engedik. Rendszeresen felbukkannak az életembe azok, akik akkor ott voltak, és emlékeztetnek, mekkora hibát követtem el.

Ilyenkor már nem segít sem a szégyenérzet, sem a megbánás, csak egy jó nagy mélység, ami elnyel örökre. Esetleg egy emlékezetkiesés, vagy Harry Potter láthatatlanná tévő köpenye, hogy elbújhassunk a világ elől. Egy repülőjegy és egy bankszámla milliókkal, hogy elmenekülhessünk a világ végére. Ez lenne a legegyszerűbb megoldás. Ott hagyni az egészet, küzdés nélkül, és gyáva módon megfutamodni. Ennek ellenére azonban nem múlna el a szenvedés, az emlék mindenhová elkísér. Szóval csak egy megoldás maradt: nem adjuk fel, felemeljük a kis buksinkat és szembenézünk a tettünkkel, vállaljuk a következményeket, és megpróbálunk kiutat találni. Lezárni magunkban a dolgokat, és ha ez sikerült, akkor elszámolhatunk azokkal, akik nem hagyják, hogy boldogan éljünk.