Család

 Számomra a család szó ma már elvesztette jelentőségét. Egyáltalán, mit is jelent? Apa, anya, gyerekek, akik egy házban élnek, és mindent megosztanak egymással? Ahol szeretet, békesség és harmónia van? Nyilván valami ilyesmit. Hát…nálam még az első része stimmelt is, de a többi…abszolút nem. Mi sose beszéltünk úgy egymással, mint egy igazi család, nagyon ritkán voltak közös programjaink, és mindenkinek megvolt a saját kis titka, nem avattuk bele a másikat. Mindenki elvolt magának, nem kerestük egymás társaságát. Nem is nagyon lehetett. Nekem nem volt gyerekkorom. Hamar fel kellett nőnöm, mert az élet rákényszerített. Megtanított felnőttként viselkedni. Magabiztos , erős, független emberré tett, aki nem ijedt meg senkitől és semmitől. Hálás volt érte, de közben, szomorú is. Könnyezve néztem a gondtalanul szaladgáló és játszó igazi gyerekeket körülöttem, akiknek fogalmuk sem volt arról, milyen kegyetlen az élet, és hogy nem egy álomvilágban élünk. Most már visszasírom azt az időszakot, amikor nem lehetettem én is viháncoló 4 éves, akinek nem kell szembesülnie az alkoholista apja dühkitöréseivel. Viszont tudom, hogy ez tett engem jobb emberré. Legyőzhetetlenné. Az idő múlásával kezdtem elfogadni a múltamat, az életemet és a sorsomat, és kezdtem beletörődni, hogy már sose lesz igazi családom. Ott van az anyukám és a nővérem, akiket a világon mindennél jobban szeretek. Apámról viszont tudomást sem akarok szerezni. Számomra ő már nem létezik. A keserűség amit sok-sok éven át okozott átcsapott gyűlöletbe. Nem tudok neki megbocsájtani. Soha nem is fogok.