Depresszió

Amikor minden tök szuper, boldog vagy, és egyszer csak elromlik a kedved, mint az időjárás szokott. Elszáll a boldogságfelhő, ami addig körülvett, és nyomasztó sötétség lép a helyébe. Levegő után kapkodva ülsz az ágyon, miközben a szemed megtelik könnyel. A mellkasod összeszorul, nem tudsz másra gondolni, csak a szomorúságra, az elcseszett életedre, arra, hogy neked sose sikerül semmi. Hiába vesznek körül százan, te mégis egyedül érzed magad. A barátaid aggódva pillantanak rád, és kétségbeesetten kérdezgetik, mi történt, és hogy minden oké-e. De nem tudsz válaszolni. Képtelen vagy rájuk nézni és a szemükbe mondani, hogy kurvára nincs rendben semmi, és hogy most legszívesebben kiszaladnál a világból, te mégsem mozdulsz. Csak ülsz, továbbra is, összekuporodva, sírsz és nem tudod felfogni, hogy romolhatott el minden alig pár perc alatt. Hogy hervadhatott le a mosoly az arcodról, amit aztán átvett a keserű íz. Hogy csaphatott át minden pozitívból negatívba, optimizmusból pesszimizmusba. Ilyenkor semmi se segít. Legjobb, ha mindenki békén hagy. Tudod, hogy majd szép lassan elmúlik, és minden olyan lesz, mint azelőtt. De az csak később lesz. Most csak egy üresség vagy, egy fekete lyuk, ami nagyon mélyen van. Ahonnan nehéz kijutni.