Kegyetlen érzés

Azt hiszem az összes érzés közül a csalódást viseljük a legnehezebben. Hogy miért? Talán csak mert az a legfájdalmasabb, a legkegyetlenebb. Csalódni egy emberben olyan, mintha darabokra hullanánk, mintha az eddigi álomkép hazugság lett volna, egy tévedés. A bizalmunk és a hitünk meginog, sőt, meg is szűnik. Helyette keserűség, szomorúság, düh és kilátástalanság lesz úrrá rajtunk. Először azt az embert hibáztatjuk, akiben csalódtunk, mert úgy gondoljuk, ő az oka mindennek, pedig nem. Az egyetlen hibás mi magunk. Hisz senki sem kényszerített, hogy bízzunk benne, feltétel nélkül és teljes szívvel. Dönthettünk volna másképp, lehettünk volna óvatosabbak, megfontoltabbak. De nem! Mi adtunk neki egy esély, belevetettük magunkat az illúzióba, hogy minden szép és csodás, és hogy nem lehet semmi baj. Aztán megfordult velünk a világ, a rózsaszín buborék kipukkadt, és eltűnt az álomkép. Átvette helyét a zord valóság, ami csalódással és mérhetetlen fájdalommal járt. Dühösek lettünk, meggyűlöltük őt, és azt kívántuk, bárcsak ne ismertük volna meg. Később döbbentünk rá, hogy teljes mértékben a mi hibánk. Naivan elhittük a meséit, bedőltünk neki, hagytuk, hogy játsszon velünk, az érzéseinkkel, a szívünkkel. És hogy mit tettünk ezután? Semmit! Ültünk, magunkba roskadva, a szánalmas kis életünk darabjai felett, és hagytuk, hogy arcunkat elmossa a tehetetlenség könnye!