Erőszak és lelki trauma

Az az érzés, amit akkor tapasztalsz, ha meg akarnak erőszakolni, leírhatatlan, megfogalmazhatatlan. A gondolat, ami átsuhan a fejeden, miközben tehetetlenül vergődsz, nem lehet megmagyarázni. A túlélési ösztön, a düh, a félelem, és ezek elegye, ami úrrá lesz rajtad, és ami segít valahogy erőt adni, ahhoz, hogy elmenekülj. Nehéz ezekről beszélni, ráadásul úgy, hogy nagyon kevesen értik meg. Csak aki már átélte, vagy megtapasztalta ezt. Csakis az tudja, milyen. Hogy min mész keresztül, és hogy utána hogy jutsz túl rajta.

Az utóbbi időben elég sokat lehet hallani arról, hogy egyre több nőt/lányt erőszakolnak meg. Akár itthon, akár külföldön. Valahányszor ezt halljuk, mindig megdöbbenünk és undorodva gondolunk az ilyen férfiakra, vajon hogy lehetnek képesek ilyesmit tenni? Miért jó ez nekik? Kislányokat, tiniket bántalmaznak, sőt, meg is ölik őket. Nem elég a meggyalázás. Mit érezhetnek a szüleik, a testvéreik? Ők hogy viselik el a gyászt?

De most nem az ilyen esetekről szeretnék szólni. Hanem azokról, akiket megerőszakolnak vagy meg akarnak, és csak egyszerűen ott hagynak az utcán, vagy az erdőbe, hogy aztán a megaláztatás érzésével menjenek haza, hogy otthon ne merjenek beszélni, és feleméssze őket a szégyenérzet és a rettegés. Hiába beszélnek bárkivel is, nem érti meg őket, és csak nagyon nehezen tudnak felejteni.

Van egy másik oldal, akik még épp időben el tudnak menekülni támadójuktól és nem történik meg az erőszak, de a félelem, az emlék ugyanúgy ott van és megmarad benne még nagyon sokáig. Igen, ők szerencsések, mert elmenekültek, de mi van, ha nem tudnak, mindig ott lesz bennük a kétely: „mi történt volna, ha nem futok el?” A felemésztő kétely, a rettegés, ami elfogja valahányszor egy férfi közelébe ér, mert tudja, hogy bármikor újra megtörténhet és lehet, akkor már nem lesz szerencséje. Ezekkel a lányokkal mi van? Senki sem szól róluk, mert senki sem sejti, min mentek keresztül, mert nem mernek beszélni.

Aki olvassa a bejegyzéseket az tudja, hogy az általános szöveg után mindig jön a saját tapasztalat, az amit én átéltem, ami velem történt. Most is jön egy olyan rész. Amióta a városban lakom, többször tapasztaltam már, hogy a férfiak megbámulnak, mosolyognak rám, tetszem nekik. De sosem törődtem velük, nem érdekelt, és én sem izgattam őket annyira, hogy bármilyen módon többet foglalkozzanak velem. Nem nagyon szoktam egyedül mászkálni esténként, de van hogy megtörténik, és a legtöbbször gond nélkül hazaérek. Hisz ne hogy már egy huszonéves lány ne tudjon egyedül hazajönni úgy, hogy bármi történjen vele! Igen, tényleg így lenne a helyes, de sajnos vannak személyek, akik nem így gondolják. Akik, ha látnak egy magányos lányt egy kihalt utcán sétálni, rögtön azt képzelik, hogy joguk van bármit is tenni vele, akár megerőszakolni is.

Volt több eset is, amikor épphogy megúsztam, hogy velem ilyesmi ne történjen meg és tényleg csak a szerencsémnek köszönhettem, tanultam az esetből bőven, ám az emlék azóta sem hagy nyugodni. Azt hittem, ha óvatosabb vagyok, nem történhet meg velem még egyszer, de tévedtem. A minap jöttem hazafelé egyedül, amikor a buszról leszállva érzékeltem, hogy valaki követ. Majd miután az utcán befordulva nem volt rajtunk kívül senki, megragadta a karom és elkezdett magával rángatni a közeli parkba. Tudta, hogy egyedül jövök haza, már előre kifigyelt, hogy a szavaival éljek „kinézett” magának ott, ahol a barátaimmal voltam, és végig követett a buszhoz, majd ő is felszállt és velem együtt szállt le a megállóban. Sok mindent mondott, amit ilyenkor a férfiak szoktak a csinos lányoknak, majd berángatott a parkba. Esélyem nem volt tiltakozni, mert jóval erősebb volt nálam. Nem részletezem mi történt, a lényeg, hogy idejében el tudtam lökni magamtól csak annyira, hogy aztán őrült rohanásba kezdjek a nem messze lévő kollégiumomhoz. Úgy futottam, mintha az életem múlna rajta, akkor úgy is éreztem, hogy az múlik. Mihelyt beléptem az épületbe, kezdtem megkönnyebbülni, de eddig a percig nem tudom feldolgozni azokat a pillanatokat, és az elképzelést, mi lett volna, ha nem tudok elfutni.

Nem könnyű feldolgozni, és bár nem történt erőszak, mégis megtörtem lelkileg. Azért írtam le ezt, mert szeretném, ha ez mással nem fordulna elő, ha ebből tanulna, és nagyon vigyázna magára. Soha ne menjen senki haza egyedül! Nem tudhatjuk, ki vár ránk az utcán!