Zűrös tini blogja

Azt hittem minden rendben lesz. Hogy ami most van, csak egy átmeneti állapot. Bíztam benne, hogy végül minden jóra fordul, és végre boldogok lehetünk. Hogy nem lesz több akadály közöttünk. Én naiv! Mégis mit képzeltem? Ez nem egy tündérmese, ez a kőkemény valóság. Ahol az emberek szemetek, az élet szar és a sors kegyetlen játékot űz velünk. Eléri és hagyja, hogy beleszeress valakibe, aztán pedig jól pofára ejt. Újra és újra. Hogy minél fájdalmasabb legyen. Vártam, mi lesz ebből, reménykedtem, hogy a vége happy end lesz, aztán mikor rájöttem, mégsem, összetörtem. Hatalmasat csalódtam. Sosem voltam még ennyire reményvesztett. És sosem gyűlöltem még ennyire senkit. Átkozom a napot, mikor megismertem és beleszerettem. Utálom azt, aki miatta lettem. Bánom, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Hülye voltam. Hibáztam. Tudom.  

Hogy miért is csalódunk folyton a férfiakban? Nos, nézzük csak. Valahányszor megismerkedünk egy jó pasival, és kezdünk irántuk valamiféle érzést táplálni, mindig cserben hagynak és pofára ejtenek. És ezek után kérdezik, hogy miért nem tudunk bennük bízni? Mert amikor már kezdenénk, ők rögtön megbántanak. Csoda, hogy ezek után nem akarunk kapcsolatot, randit, megismerkedést, csupán csak egyéjszakás kalandokat? Legalább abban az 1 órában nem tudnak megbántani és összetörni a szívünket, miközben élvezzük egymás társaságát. Lehet, hogy vannak kivételek, én eddig sajnos nem találkoztam olyannal, aki tényleg normális lett volna. Bár lehet ez csak az én balszerencsém. Mindenesetre, már magasról teszek a pasikra, a kapcsolatokra, vagy bármire, ami érzelmeken és bizalmon alapul. Nem éri meg kockáztatni! Nem hagyom, hogy újra megbántsanak! Nem engedem, hogy összetörjék a szívem! Nem fogok ezentúl megbízni senkiben! 

Amikor minden összedől körülötted és te csak lehajtott fejjel ülsz a sarokban és megállás nélkül sírsz…..nem épp a legszórakoztatóbb látvány. Amit eddig szerettél, akiben eddig megbíztál most hirtelen darabokra hullik, és az érzéseket átveszi a kétségbeesés, a magány, a szomorúság. Ilyen az, amikor valakibe beleszeretsz, aztán egyik pillanatról a másikra csalódsz benne, megutálod, vele együtt a helyet is, ami rá emlékeztet. Próbálsz nem rá gondolni és messzire elkerülöd a várost, ahol esetleg összefuthattok. Nem bírsz ott maradni, mert különben fuldokolnál. Megfojtana a sok emlék, a hamis érzelmek, a hazug szavak. Elmenekülsz egy időre, de nem használ semmit. Mikor visszatérsz ugyanaz a történet jut eszedbe, kettőtökről, a szokásaitokról, arról, mit is érzel iránta. Mintha el sem mentél volna…..

Ismeritek azt az érzést, amikor becsapnak, átvernek, kiröhögnek a hátad mögött, mert te semmiről sem tudsz, és mint egy naiv kislány elhiszed a meséket, amiket beadnak neked? Közben a fele sem igaz, csupa hazugság, csak azért, hogy próbára tegyenek. Ha esetleg még nem tapasztaltátok, elmondom, borzalmas érzés. Már nem tudod, kiben bízz. Ki röhög rajtad, kinek higgy. A legeslegjobb érzés viszont, amikor minderre rájössz. Amikor darabokra hullik mindaz, ami eddig kialakult. Amikor az összes érzés, ami benned volt, átalakul haraggá és gyűlöletté. És csak arra tudsz gondolni, hogy miként állj bosszút rajtuk, vagy hogy adhatnád te is vissza azt, amit ők okoztak ezzel neked. Hogy ők is azt érezzék, amit te. Hogy nekik is ugyanúgy fájjon.

  Számomra a család szó ma már elvesztette jelentőségét. Egyáltalán, mit is jelent? Apa, anya, gyerekek, akik egy házban élnek, és mindent megosztanak egymással? Ahol szeretet, békesség és harmónia van? Nyilván valami ilyesmit. Hát…nálam még az első része stimmelt is, de a többi…abszolút nem. Mi sose beszéltünk úgy egymással, mint egy igazi család, nagyon ritkán voltak közös programjaink, és mindenkinek megvolt a saját kis titka, nem avattuk bele a másikat. Mindenki elvolt magának, nem kerestük egymás társaságát. Nem is nagyon lehetett. Nekem nem volt gyerekkorom. Hamar fel kellett nőnöm, mert az élet rákényszerített. Megtanított felnőttként viselkedni. Magabiztos , erős, független emberré tett, aki nem ijedt meg senkitől és semmitől. Hálás volt érte, de közben, szomorú is. Könnyezve néztem a gondtalanul szaladgáló és játszó igazi gyerekeket körülöttem, akiknek fogalmuk sem volt arról, milyen kegyetlen az élet, és hogy nem egy álomvilágban élünk. Most már visszasírom azt az id...

Valami megváltozott! Nem tudom, hogy a külső hatások miatt, vagy mert én akartam így, de megváltoztam! Kívülről ugyanaz a szőke, mosolygós, kedves, aranyos lány maradtam, aki eddig is voltam, de belül teljesen kicserélődtem. Természetesen pozitív értelemben. Kellett ez a hatalmas pofon megint, amit az élettől kaptam. Helyrerázott. Új ember lettem! És tetszik ez az énem. A régi már romlott volt, és túl sok hibát követett el. Olyan hibákat, melyeket nem tudott volna helyrehozni, és amelyekre emlékezni sem akar. Viszont kaptam egy lehetőséget, hogy újrakezdjem az életem. Tiszta lappal. A múltamat hátrahagyva. Eddig minden jól alakul. Kezdek belerázódni a dolgokba, fokozatosan, jól átgondolva alakítom az életem, a mindennapjaimat. Próbálom kerülni a negatív hatásokat, amik eddig eltérítettek a helyes útról. Nem engedek a csábításnak, végre "jó kislány" leszek. És ezt most nem viccnek szántam. Halál komolyan gondoltam. Vége a Morris, piálós estéknek, a pasizásoknak, a "felébr...

"Ez így mind szép és jó, és tényleg úgy tűnik, minden tökéletes. Csakhogy aki jobban ismer, az tudja, hogy ez korántsem ilyen egyszerű. A sok ruha és cipő, ami a szekrényemben van, anyu szeretetét jelképezi. Ő így rendezte el, ha úgy gondolta, túlságosan elhanyagolt. Vett egy csomó új ruhát, tervezett direkt nekem egy őszi kollekciót, különböző divatbemutatókra cipelt, és az egyetlen közös programom, kettesben anyával, amikor vasárnaponként elmentünk vásárolni a legnagyobb plázákba. Soha nem kérdezte, hogy ez nekem így megfelel-e, hogy boldoggá tesz-e ez engem. Nem beszéltünk az érzéseinkről, nem volt soha az a felhőtlen anya-lánya kapcsolat közöttünk. Nem ültünk le megbeszélni a titkaimat, hogy mi van a fiúkkal, hogy kijöttek az első pattanásaim, nem volt ott a kamaszkor legnagyobb pillanatainál. Azt sem tudja hányas melltartót hordok, hogy mikor nőttem így meg, hogy borotválom a lábam. Nem kérdezte, milyen módon tanultam meg kisminkelni magam, nem szólt rám, ha túl erős sminket...