Zűrös tini blogja

"Ez így mind szép és jó, és tényleg úgy tűnik, minden tökéletes. Csakhogy aki jobban ismer, az tudja, hogy ez korántsem ilyen egyszerű. A sok ruha és cipő, ami a szekrényemben van, anyu szeretetét jelképezi. Ő így rendezte el, ha úgy gondolta, túlságosan elhanyagolt. Vett egy csomó új ruhát, tervezett direkt nekem egy őszi kollekciót, különböző divatbemutatókra cipelt, és az egyetlen közös programom, kettesben anyával, amikor vasárnaponként elmentünk vásárolni a legnagyobb plázákba. Soha nem kérdezte, hogy ez nekem így megfelel-e, hogy boldoggá tesz-e ez engem. Nem beszéltünk az érzéseinkről, nem volt soha az a felhőtlen anya-lánya kapcsolat közöttünk. Nem ültünk le megbeszélni a titkaimat, hogy mi van a fiúkkal, hogy kijöttek az első pattanásaim, nem volt ott a kamaszkor legnagyobb pillanatainál. Azt sem tudja hányas melltartót hordok, hogy mikor nőttem így meg, hogy borotválom a lábam. Nem kérdezte, milyen módon tanultam meg kisminkelni magam, nem szólt rám, ha túl erős sminket...

Szoktátok úgy érezni, hogy ami most van, az nem jó? Ahogy éltek/viselkedtek, az nem helyes? Jobb lenne ezt abbahagyni és változtatni rajta? Mondták már nektek azt, hogy "ideje lenne befejezni, amit most művelsz" meg "sürgősen változz meg!"? El tudjátok képzelni, mennyire kellemetlen és szar érzés ezt hallgatni majdnem mindennap a barátaidtól és ismerőseidtől? Durván rossz érzés..... Amikor tudod, hogy nem jó az, amit teszel, te mégsem állsz le vele és folytatod. Nem hallgatsz senkire és senkinek sem fogadod meg a tanácsát. Ez a "cseszek mindenre" korszak. Hogy aztán később rohadtul megbánd.... Én tudom milyen ez. Uhh, de még mennyire ismerős ez a helyzet. Olyan dolgokat teszek mostanában, amit azelőtt sose gondoltam volna. Úgy viselkedem, amiért pár évvel ezelőtt még én néztem le azokat, akik így tettek. Szánalmas vagyok. Nem gondolok bele, hogy ennek később milyen következményei lesznek. Nem érdekel, hogy ezzel elveszítem a barátaimat, mert mindenki há...

Érzelmek. Nem is tudom mikor volt utoljára ezekkel gondom. Nem hittem volna, hogy most pont emiatt akadok ki megint. Hisz 2015 érzelemmentes év. Akkor miért beszélek érzelmekről?? Mert meginogtam. Elkezdtem érezni! Bízni és talán szeretni is! Ami óriási hiba. Már ha az illetőt tekintjük. Semmiképp se hozzám való és abszolút nem lehetne kapcsolatról beszélni és mégis kezdek reménykedni. Talán abban, hogy ebből lesz valami több, őszintébb, szenvedélyesebb, igazabb valami. Talán szerelem és párkapcsolat. Megnevetett ez a dolog! Én és az Sz betűs szó? SZERELEM. Hánynom kell magamtól. Hogy gondolhatok ilyesmire. Mégis ez történik. Valamivel megfogott! És ami eddig szórakozásnak indult mostanra kialakult teljesen mássá. Érzem, hogy ő sem közömbös. És ez nagyon megijeszt. Én nem akarok semmit. Főleg nem vele. De rettegek, hogy már nincs visszaút. Össze kell szednem magam és rendezni az érzéseim. Különben megint beleesek abba a hibába, hogy bíztam benne és ő átvert. Egy ilyen csalódás most ...

Kedves Naplóm! Vannak dolgok, amiket nem mindenkinek mondhatok el. Például a valódi érzéseimet. Amiket nem csak megjátszok, azért, hogy mások elhiggyék. Azokat, amik akaratomon kívül a felszínre törnek és hiába próbálom őket elfojtani, egyszerűen nem megy. Túl gyenge vagyok hozzá! Vagy csak egyszerűen nincs akaraterőm. Magam se tudom eldönteni. Néha rám törnek, túl intenzíven és nem tudom őket kordában tartani. Ledöntenek! Vegyes érzelmek. Van közöttük pozitív és negatív egyaránt. Amikor boldog vagyok, csordulásig tele vagyok energiával, viszont mikor szomorú, legszívesebben kiugranék az ablakon. Sokszor érzem azt, hogy most aztán már elég volt és ennyi, vége! Újból meg kellene próbálnom eldobni az életem, valamilyen módon, nekem teljesen mindegy, csak hatásos legyen. Aztán mégsem merem megtenni. Mert eszembe jutnak a többiek. A barátaim és azok, akik fontosak a számomra. Miattuk elvetem ezt az ötletet. Hisz nem lenne rosszabb nem lenni, mint élni? Még ha olyan nyomorult is az életem...

Elmúlt a várakozás. Meghoztam a döntést. Lehet, még bánni fogom, de már nem érdekel. Úgy hiszem, helyesen cselekedtem. Nem magam miatt, hanem miatta. Lehet, most gyűlöl és a pokolba kíván, de később még biztos hálás lesz érte, hogy én mondtam ki ezt a végszót: Fejezzük be! Nem volt semmi értelme a sok veszekedésnek, kibékülésnek, hazug szavaknak, igaznak hitt érzelmeknek. Jobb lesz mindkettőnknek, ha ezt nem folytatjuk. Nem lett volna jó vége. Így pedig, mindketten jól jártunk. Ő tovább csinálhatja, amit eddig, utazgathat, dolgozhat, piálhat a barátaival. Én pedig, a folyton NEM-et mondogató kis ribanc, élvezem az életet ezután is. Vagyis pasik, bulik, Morri 2, piálás, hülyülés, shoppingolás, karaoke-zás, smárolás – sose ugyanazzal, minden este, mindig mással. És RANDIZÁS. Ezerrel. Nekem ez jelenti a mostani életemet. Nem fér bele egy kapcsolat! Nem fér bele szerelem vagy más erősebb érzelem! Nem fér bele Ő!

Hullámvölgyek. Amikor az érzelmeink napok/órák alatt változnak. Egyik percben még boldogan ugrálunk, a következőben már az ágyon fekve bőgünk, mint egy kisgyerek. Egyszer a világot is megölelnénk, máskor legszívesebben felvágnánk az ereinket. Miért történik mindez? Mi váltja ki belőlünk? Megrémiszt ez az egész. Az életem holtpontra jutott. Döntenem kell. Választanom kell a boldogság és a csalódás között. Két ellentétes érzelem, mégis oly közel állnak egymáshoz. Mégse tudok dűlőre jutni. Minden olyan gyorsan történik. Jött Valaki, belépett az életembe, és fenekestül felforgatta. Olyan dolgokat hozott ki belőlem, amiket eddig még soha senki. Szórakozásnak indult, de több lett belőle. Az Ő részéről. Az enyémről viszont semmi. Üresség csupán. Viszont meg kell hoznom a döntést. Vagy engedek az Sz betűs érzelemnek és boldoggá teszem őt, vagy ellököm magamtól, amivel megbántom őt. Hülye tanácstalanság! Nem igazságos az élet!

Amikor minden tök szuper, boldog vagy, és egyszer csak elromlik a kedved, mint az időjárás szokott. Elszáll a boldogságfelhő, ami addig körülvett, és nyomasztó sötétség lép a helyébe. Levegő után kapkodva ülsz az ágyon, miközben a szemed megtelik könnyel. A mellkasod összeszorul, nem tudsz másra gondolni, csak a szomorúságra, az elcseszett életedre, arra, hogy neked sose sikerül semmi. Hiába vesznek körül százan, te mégis egyedül érzed magad. A barátaid aggódva pillantanak rád, és kétségbeesetten kérdezgetik, mi történt, és hogy minden oké-e. De nem tudsz válaszolni. Képtelen vagy rájuk nézni és a szemükbe mondani, hogy kurvára nincs rendben semmi, és hogy most legszívesebben kiszaladnál a világból, te mégsem mozdulsz. Csak ülsz, továbbra is, összekuporodva, sírsz és nem tudod felfogni, hogy romolhatott el minden alig pár perc alatt. Hogy hervadhatott le a mosoly az arcodról, amit aztán átvett a keserű íz. Hogy csaphatott át minden pozitívból negatívba, optimizmusból pesszimizmusba. Il...