A jó öreg fekete
A kávénak, ami eddig mindig feltöltött, és alig vártam
reggelente, hogy belekortyoljak a meleg feketébe, már az ízét sem érzem. Nem
édes a sok cukor miatt, nem keserű, nem hideg s nem forró, már semmi örömöt se
lelek benne. Pedig a második biztos pont a kávé volt az életemben. Szinte már
függővé tett, és néha csak azért keltem fel reggel az ágyból, hogy megigyak egy
csészével. Tudtam, hogy utána sokkal jobban fogom magam érezni. Ha csak rövid
időre is, de elmúlik a depresszióm. Mert Chester hangja után nekem már csak ez
maradt. A mérhetetlen letargia és a kávé. Még „szerencse”, hogy legalább a
búskomorság megmaradt. Legalább van valamim – mondhatnám. De őszintén, ki akar
így élni? Szomorúságban, kedvetlenségben. Kinek kell így az ember lánya?
Senkinek. Mindenki a vidám, boldog egyéneket szereti, nyilván, hisz ez az élet
rendje. Senki sem akarja búbánatban rostokolva tengetni napjait. Mikor lesz
ennek vége? Tudom, csak tőlem függ. De az utóbbi időben annyi mindent tettem
azért, hogy meggyógyuljak, tényleg próbálkoztam, de nem ment. Aztán hagytam,
hogy magától rendbe jöjjön minden, hogy tovaszálljon a melankólia, de nem akar
elhagyni. Ideláncolta magát a szívemhez, a kulcsot pedig jó messzire dobta.
Széles mosollyal ül a vállamon minden egyes nap, nem hagy egyedül egy percre
sem. De kitartó leszek, nem fogom feladni. Mosolyogni fogok, és nem engedem,
hogy elnyomjon.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése